"Egyetlen lehetőség kell" – interjú Szabó Dáviddal - On Stage"Egyetlen lehetőség kell"

Szabó Dávid élvezi az új kihívást. A Budapesti Operettszínház egykori musical színésze, akit az ország az X-Faktor című műsorból is jól ismer, két hónapja költözött Los Angelesbe. Az énekest szinte egy szempillantás alatt magával ragadta a lehetőségek hazája és egy-kettőre beilleszkedett új környezetébe. Hamarosan ázsiai turnéra indul és nyár végén egy rövid időre Magyarországra is ellátogat.

Szabó Dávid váratlanul, az évad közepén adta be a felmondását a Budapesti Operettszínházban, hogy az óceán túloldalán, Los Angelesben folytassa karrierjét. Terveiről semmit nem árult el, ahogy azt a kérdést is nyitva hagyta, mikor találkozhat vele ismét a magyar közönség. Az énekes január 23-án az Újpesti Kulturális Központban tartott koncert keretében búcsúzott rajongóitól és március elején hagyta el Budapestet. Dáviddal nemrég West Hollywoodban találkoztam – egy kávé mellett mesélt arról, hogyan alakul az élete, mióta elköltözött.

Fotó: Pogonyi Nóra

Nem ez az első alkalom, hogy Los Angelesben jársz.

- 2005-ben voltam itt először, a Salute to Vienna koncertturné keretében a Walt Disney Concert Hall-ban, de akkor szinte semmit nem láttam a városból. San Diego-ból repültünk át Los Angelesbe, a megérkezésünk után rögtön próbálni kezdtünk, mert este volt a koncert, reggel pedig már indultunk vissza Magyarországra. Igaz, a fellépés után éjjel elvittek minket városnézésre, de mindezt egy olyan busszal, aminek sötétített ablakai voltak, és idő hiányában tulajdonképpen csak egy rohanás volt az egész. Másnap reggel tudtam meg azt is, hogy ha leszáll a gép Budapesten, a repülőtérről egyenesen a színházba kell mennem Rómeót játszani, így aztán akkor nem igazán tudtam ezt az "amerika feelinget" magamba szívni. Inkább a 2002-es év volt számomra meghatározó, amikor a keleti partot jártam be - akkor éreztem azt, hogy ez az ország nagyon szerethető. Persze akkor még nyilván csak a színház, és a musical érdekelt, később jött az operett, majd a könnyűzene.

Ha a keleti part volt az, ami annyira megtetszett annak idején, miért épp Los Angelesre esett a választásod végül?

- Mert ez a popzene hazája. Az X-Faktor után találkoztam egy menedzserrel, aki Amerikában dolgozott és nagyon szép sikereket ért el – persze akkor még nem gondoltam, hogy ő lesz, aki megváltoztatja majd az életem. Beszélgettünk, elmondtam, milyen zenei irány érdekelne, majd az ő segítségével később elkészült az első két dalom, és a videoklipem. Mindennek ellenére mégsem indult el otthon a könnyűzenei karrierem úgy, ahogy én azt szerettem volna. Bár a rádiók játszották a dalaimat, és a közönség szerette őket, az igazi rajongóim igazából a színházból ismertek. A menedzseremmel később rájöttünk, otthon én mindig az Operettszínház színésze maradok, ami egy nagyon szép státusz és én nagyon szerettem, csak úgy érzem, hogy nekem ez nem elég. Mindig is telhetetlen voltam, amint elértem valamit, már a következő lépésen járt az eszem – valóban nagyon szép karrierrel büszkélkedhettem otthon, ami ráadásul a hobbim is volt egyben, csak egy bizonyos ponton túl az ember elgondolkodik, hogy akkor most merre tovább. Nekem pedig mindenképp a könnyűzene a következő lépés, aminek itt van a hazája, Los Angelesben.

Ezek szerint úgy érezted, azért nem tudsz könnyűzenei téren érvényesülni, mert beskatulyáznak, mint színészt?

- Részben. Persze ez egy jó skatulya, hiszen az Operettszínház színészének lenni nagyon jó dolog, nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. De ha bekerülsz egy skatulyába, és ez a popszakmában is így van, onnan nagyon nehéz kitörni. Ráadásul kicsi az ország és a piac, ehhez képest pedig nagyon sok a könnyűzenei énekes. Nyolcvannégy tehetségkutató verseny fut hat csatornán, mindemellett ott az Eurovíziós Dalfesztivál, ahol minden évben feltűnnek új és nagyon tehetséges előadók, de a legnagyobb akadály számomra, hogy a közönség engem otthon elsősorban színészként ismer. Mindemellett az a zene amit csinálok, az electro-pop otthon nem igazán populáris műfaj. Nyilván külföldi előadóktól, mint Justin Bieber, Lady Gaga, vagy Rihanna imádják, de ha valaki otthon szeretne hasonló zenét csinálni, akkor az más, az már nem olyan, mint ha innen, Amerikából érkezik. Miután májusban bemutattuk a Fame című musicalt, egy társulati bulin találkoztam egy régi barátommal a Moulin Rouge-ban. Legalább tíz éve nem láttuk egymást, kiderült, hogy Los Angelesben dolgozik. Egyetlen mondatot mondott, ami mindent eldöntött bennem: Dávidka, ki kell jönni, mert ott történnek a dolgok, ha itt maradsz, semmi nem fog megvalósulni abból, amit elképzeltél. Sosem hittem a véletlenekben – akkor, ott határoztam el, hogy kijövök Los Angelesbe.

Mit szólt ehhez a színház, a család, a barátaid, a környezeted?

- A családom és a barátaim nagyon támogattak. Talán nem is hitték el igazán, hogy komolyan felmondok, és nekivágok, mert már régóta mondogattam, hogy szeretnék elmenni, csak mindig jött egy premier, egy újabb munka, amit elvállaltam, vagy egy olyan lehetőség, amire nem mondtam nemet. A színházzal nem volt könnyű, mert sok szerepet hagytam hátra, de jó volt érezni, hogy tényleg letettem valamit az asztalra az ott eltöltött tizenöt évben.

Fotó: Pogonyi Nóra

Két hónap után hogy látod? Minden olyan, mint vártad?

Olyan. Úgy terveztem, az első időszak arról szól majd, hogy gyakorolom a nyelvet és egy kicsit belélegzem ezt az egészet, ami itt van. Ehhez képest már az első három hét alatt találkoztam olyan emberekkel, akik alapjaiban már most megváltoztatták az életemet, és akikkel biztos vagyok benne, hogy fogunk majd együtt dolgozni, együtt tudunk majd élni és gondolkodni. Igazából a legjobb az egészben az, hogy abban, ahogy én gondolkodom, itt millió partnert találok. Otthon ez nehéz, ott az emberek máról-holnapra élnek, persze itt is megvannak a problémák, mégis teljesen más az életvitelük és a gondolkodásuk. Lehet, hogy tényleg azért, mert Kaliforniában két hét kivételével szinte folyamatosan süt a nap, de valóban sokkal pozitívabbak és sokkal többet mosolyognak az emberek.

Mennyire nyitottak, támogatók veled?

- Abszolút. Eleinte féltem, mert azt hittem, kívülálló leszek majd, de kiderült, hogy szó sincs erről, sőt, inkább unikumnak számít, ha valaki más kultúrából, vagy adott esetben tényleg nagyon messziről érkezik.

Talán nem véletlenül - azért nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki egyedül elinduljon a világ másik végére.

- De hát muszáj volt. Nagyon nagy hibám, hogy sokszor másoktól vártam, hogy elintézzék helyettem az életemet. Mindig volt egy jobb kezem, aki felhívta, akit kellett és segített, aki megmondta, mit, hogyan lenne jó csinálni. A szüleim, a barátaim, a kollégák mindig is jó kontrolljaim voltak, mindig is adtam a véleményükre, és ez most is így van. Ha történik valami, alig várom, hogy felhívjam őket és elmeséljem. Mert hisznek bennem. Pedig ők otthon ugyanabban a mókuskerékben vannak, amiben eddig. Nyilván ezért is ők a barátaim. De már itt is találkoztam olyan emberekkel, akik miután megnézték egy videómat, vagy meghallgatták egy dalomat, azt mondták, tök jó vagy, hajrá, hiszünk benned!

Fotó: Dave Mess / Beverly Hills

Sokan egyébként pont azért jönnek Los Angelesbe, illetve Hollywoodba, mert hisznek abban, hogy az álmok itt tényleg valóra válnak. Te mit gondolsz erről?

- Szerintem Los Angeles mellett New York a másik ilyen hely. De valóban így van, és abban is biztos vagyok, hogy az álmok valóra válnak. Persze ehhez nem kell idáig eljönnöd, csak itt adottabbak a lehetőségek, pontosan azért, mert az emberek itt hisznek. Nagyon bízom benne, hogy otthon, Magyarországon sem felejtett még el mindenki hinni. Ha például itt azt mondod, ezzel és ezzel dolgoztál együtt, akkor az nem kérdés, az amerikaiak elhiszik. Otthon inkább kételkednek, még akkor is, ha fotókkal alátámasztod. Itt azt mondják: "Tényleg? Tök jó. De minket az is érdekel, hogy mit tudsz. Tessék, ott a színpad, mutasd meg." És egészen addig a pillanatig, amíg befejezed a dalt, addig ők hisznek - és csak azután, a látottak alapján döntik el, hogy tovább hisznek-e benned vagy sem. De nem úgy állsz fel a színpadra estéről estére, hogy nem hisznek benned az emberek - és itt most nyilván nem a közönségről beszélek. Itt valahogy jobb energiák vesznek körül.

"Idegenként" is kapsz lehetőséget?

- Azt gondolom, ha valaki tehetséges és kijön ide, ha az az útja, hogy itt legyen, akkor meg fogja találni a lehetőségeket. Mielőtt elhagytam Budapestet, anyukámnak is folyton azt mondogattam: anya, egyetlenegy lehetőség kell, de ezt csak akkor kapom meg, ha én itt vagyok. Ha sok év múlva azt mondom majd, hogy ott voltam, vártam, de nem jött el, vagy nem úgy jött el a lehetőség, ahogy szerettem volna, akkor is úgy megyek haza, vagy bárhova máshova, hogy egyrészt professzionális szinten beszélek egy világnyelvet, amiből hátrányom ugye nem származik, másrészt nyugodt szívvel mondhatom magamnak, hogy én mindent megtettem.

Hogyan telnek a napjaid? Gondolom, most több időd van körülnézni Los Angelesben.

- Nem turistáskodom, ha erre célzol - a korábbi utazásaim alatt sem tettem igazán soha. Amikor például először voltam New Yorkban, az sem arról szólt, hogy elrohantam megnézni az Empire State Building-et vagy a szabadságszobrot. Ehelyett azt mondtam a barátaimnak, menjünk el a Time Square –re, vagy a Central Parkba, vegyünk egy doboz sört, nyissuk ki, üljünk le egy padra, és csak úgy legyünk. Nézzük az embereket, élvezzük, hogy süt a nap és itt vagyunk New York-ban. Persze itt, Los Angelesben azért én is megnéztem a csillagokat a Hírességek sétányán, Marilyn Monroe-tól Jack Nicholson kézlenyomatáig tényleg mindent láttam és nagy élmény volt. Megnéztem a Saul fiát is itt, Hollywoodban, pont a Dolby Theatre-ben, ahol az Oscar-díjátadót rendezik, és nagyon büszke voltam a filmre és az alkotókra! De tudod, nem az volt a legfontosabb, hol vagyok, hanem hogy kik mentek végig azokon a köveken előttem, és hogy utánam kik fognak majd. Rögtön az járt a fejemben, hogy legközelebb annak tudatában szeretnék visszajönni ide, hogy már itt is letettem valamit az asztalra. Szinte azonnal átkódoltam az agyam és rögtön a céljaim, a terveim jöttek elő. De a legfontosabb mégis az volt, hogy csak úgy legyek. Mikor megérkeztem, az első utam például a Santa Monica mólóhoz vitt – a Harry Potter kastély a Universal stúdióban vagy a hullámvasút is biztos tök jó Disneylandben, de kiülni a tengerpartra Santa Monica-n, megenni egy hamburgert és meginni hozzá egy Fantát, a legjobb. Az ilyen pillanatok inspirálnak igazán.

Fotó: Dave Mess / Santa Monica Pier

A honvágynak nyomát sem látom - mennyire tartod a kapcsolatot az otthoniakkal?

- Napi kapcsolatban vagyok a szüleimmel és a legjobb barátaimmal. Nemrég az egyik közülük meg is látogatott. Egyszer csak felhívott Muri Enci, hogy hamarosan New York-ba érkezik, és mit szólnék hozzá, ha onnan átugrana hozzám néhány napra Los Angelesbe. Így is történt, átjött, szerveztünk programokat – elmentünk például a Universal Studios szórakoztató parkjába közösen. Azt hiszem, mi vagyunk a legnagyobb Jurassic Park rajongók a világon. Encivel amúgy az X-Faktor óta jóban vagyunk, később együtt játszottunk a Ghost, a Fame és a Szép nyári nap című előadásokban. Sokat jártunk otthon koncertezni is, valahogy rögtön megtaláltuk a közös hangot. Ritka, mert valóban egy kezemen meg tudom számolni, kik azok az emberek, akikkel igazán jóban vagyok. Egyébként az, hogy eljöttem otthonról, nagyon jó szűrő volt. Nem csinálok belőle titkot, közel 250 kontaktot töröltem a telefonkönyvemből, mikor elindultam Los Angeles felé. Rájöttem, sok olyan ember volt benne, akikkel igazából már évek óta nem beszéltem. Ez persze egyáltalán nem baj, és nem hibáztatható senki, egész egyszerűen így alakult. Mindenki éli a saját életét, hisz ez a dolgunk: élni. Számomra igazi kihívás, hogy itt vagyok, és nagyon élvezem.

Fotó: Dave Mess / Szabó Dávid és Muri Enikő - Universal Studios Holywood

Szabó Dávid még egy ideig Los Angelesben lesz, majd Dave Mess-ként két hónapos turnéra indul Ázsiába. Augusztusban, mielőtt visszatérne Los Angelesbe, két hétre hazalátogat Magyarországra, mikor is főként családi és baráti programok játsszák majd a főszerepet.

További képek Szabó Dávid albumából: