Los Angeles varázserővel bír. A csillagok földjén amellett, hogy lépten-nyomon csodákba botlik az ember, mintha minden gondját elfelejtené. Talán ezért is futok oda minden alkalommal, mikor belém mar a világ - mint a kisgyerek, aki hazaszalad, miután a társai elgáncsolták.

Van úgy, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy várod - hiába hiszel abban, hogy annyi álmatlan éjszaka után minden jóra fordul végül, hiába teszed bele magad 100 százalékig valamibe, ami szebb jövőt ígér, az égiek egyszer csak gondolnak egyet és egy hirtelen mozdulattal lerombolják mindazt, amit napokba, hónapokba, vagy akár évekbe telt, mire felépítettél. Néha bizony megdől az univerzum híres egyensúlya - nem azt kapod, amit adtál, sőt, olykor még jól arcon is csapnak jutalmul a naivitásodért.

Bámulom az óceán nyugalomban hullámzó testét. Perzsel a nap, behunyt szemmel is látom aranyát, ahogy megcsillan a morajló habok között. Sirályok zajonganak az égen, távolról gyermekek ricsaját hozza a májusi szél - hozzám siet, gyengéden az arcomba lehel, sós ízt hagyva ajkaimon maga mögött. Meztelen lábfejem a homokba fúrom és a horizontot bámulva töprengek a tegnapok történésein - hagyom, hogy a szív összezuhanva vezekeljen a hitelét bizonygató ész előtt.

Fotó: Pogonyi Nóra

Mikor már annyi leckén túl van az ember, és úgy érzi, elég tapasztalt és erős ahhoz, hogy még véletlenül se csapja be magát újra, egyszer csak jön egy gyenge pillanat, mintha hirtelen kihagyna az emlékezet és ugyanabba a hibába esik, mint már oly sokszor azelőtt. Bízni kezd, hinni, kétségek nélkül, vakon - úgy érzi, elérkezett az idő, hogy végre őt is elismerjék, mindenféle pózolást mellőzve pusztán az embert, és mindazt, amit a gondolatain, a cselekedetein és az érzésein keresztül közvetít.

Felkapom a fejem, ahogy hirtelen mellém csapódik egy strandlabda - mosolyt erőltetve magamra visszagurítom a kisfiúnak, aki néhány méterre tőlem megszeppenve toporog. Körbepillantok. Már ellepték a partot a turisták - méretes fényképezőgépekkel rohangáló kínaiak, viháncoló tinédzserek, pálmafák árnyékában bóbiskoló nyugdíjasok és kéz a kézben andalgó szerelmespárok népesítik be Venice Beach-et. Cigaretta után kotorászok a táskámban, mikor végre megtalálom, a gyilkos füstöt mélyen magamba szívva folyatom az elmélkedést.

Fotó: Pogonyi Nóra

A bizalom törékeny ékszer. Olyasmi, amit becsülni, óvni, vigyázni kell - ha csak egyszer is hátat fordítunk neki, a tarkónkba csapódva szilánkokra robban. Meg lehet ragasztani ugyan, de talán sosem lesz már a régi - a hegek vonalát még az idő sem tünteti el. Sosem értettem azokat, akik képesek belerúgni valakibe úgy, hogy igazából nincs is rá okuk. Akik véget nem érő támadásokkal fitogtatják a hatalmukat, miközben mások érdemeit a sajátjuknak titulálva pózolnak a reflektorfényben. Az önkényes bosszút, féltékenykedést, önzőséget és rosszindulatot, valamint azokat a képtelen helyzeteket, amikre sosem érkezik magyarázat végül. Néha bizony nagyon furcsán alakulnak az emberi kapcsolatok. Sokszor olyannyira megbántva érezzük magunkat, hogy csak úgy vagyunk képesek helyrejönni, ha teljes egészében kiszakadunk abból a környezetből, ahol a fájdalom ért. Ez nem az a fajta szökés, amire azt mondják, nem megoldás - egyáltalán nem a problémáktól való menekülésről van szó. Egyetlenegy célja van csupán: mindenféle külső befolyástól mentesen, kívülről nyerni rálátást az adott szituációra. Sokszor épp azért hordjuk a sérelmeinket egy egész életen át, mert nem teszünk meg mindent, hogy megértsük a miérteket. Sebeinket nyalogatva beérjük a valóság torzított másával, holott a sajátunkon kívül gyakran más igazság is létezik.

Hangos kiáltás zökkent ki ismét - egy kislány fekszik a homokban, ajkát lebiggyesztve a könnyeivel küzd. Pajtásai körülállják, kacarásznak rajta, majd az egyik közülük végül kezet nyújtva egy hirtelen mozdulattal felrántja a földről. A gyermek még szipog egy ideig, majd bánatát feledve ismét elmerül a közös játékban.

Fotó: Pogonyi Nóra

Mindannyian érzékenyek vagyunk. Gyermekként még hangosan, később némán, a világ szeme elől rejtőzve ordítjuk ki magunkból, ha fájdalom ér. A méltatlan helyzetek egyvalami miatt azért mindenképp fontosak - tisztán megmutatják, hogy kik állnak mellettünk. A figyelem és a törődés, amit olyankor kap az ember, semmihez nem fogható, leírhatatlan érzés - a tudat, hogy nem vagy egyedül, hogy van, akire bármikor számíthatsz, a világon mindennél többet ér. Sokszor eszembe jutnak azok, akik már annyiszor felmostak, mikor padlóra kerültem - a hosszas beszélgetések és levélváltások, a megértő szavak és jótanácsok végül mindig segítettek átlendülni olyasmin is, amin szinte lehetetlennek tűnt.

Nézem a hullámokat, ahogy egymásba kapaszkodva újra és újra a partra vetődnek, majd gyors visszavonulót fújva olvadnak ismét a végtelenbe nyúló anyatenger karjaiba. Az égen madarak keringőznek, egy kutyus lihegve rohan a parton gazdája után - mikor utoléri, boldog ugrándozásba kezd, mintha az élete múlna rajta, hogy ismét együtt lehessenek. Újabb cigaretta után nyúlok, majd hátizsákom a fejem alá gyűrve elterülök a fehér homokszőnyegen.

Fotó: Pogonyi Nóra

Igaza volt a kis hercegnek - a felnőttek valóban fölöttébb furcsák; olykor szándékosan gázolnak egymás világába, érzéseibe, és nem törődve azzal, hogy mit hagynak maguk mögött, vakon és süketen nyargalnak át mások életén. Ha szélesre tárva magad hagyod, hogy beléd lássanak, semmi sem véd meg attól, hogy kifosszanak - kockázatos dolog elhinni teljes egészében, amit a megérzéseid súgnak. De mikor már annyiszor sérült az ember, és olyan hosszú ideig elzárkózott mindentől, ami a bizalom talaján bont rügyet, eljön a pillanat, amikor utat enged a hitnek - hogy talán akadnak még olyanok, akik hozzá hasonló értékrenddel bírva képesek együtt mozdulni valamiért. Minden kudarc újabb sebet hasít, hosszú időre burokba zárva ismét, amire egy óvatlan pillanatban korábban betekintés nyílt - ha viszont mégis kiderül, hogy a kétségeknek nem volt alapja, a bizalom sziklaszilárddá kövül. Ám ehhez tisztán kell látni, megérteni mindazt, amit korábban homály fedett - néha valóban nagyon messzire kell menni azért, hogy felszínre kerüljön, amit mindig is tudtál és éreztél, csak a külső tényezők elnyomták benned a hitet.

Behunyom a szemem, érzem, ahogy a sugarak átvilágítják a retinámba égett képsorokat, melyek idáig hajtottak, hogy végleg megszabaduljak tőlük. Itthon vagyok, végre, talán utoljára - a nyugalom földjén, tizenhatmilliós embertömegbe bújva fekszem Venice Beach homokfövenyén. Érzések nélkül lélegzem be a horizont sóhaját, már nem nyomja mellkasom a kétségek terhe. Könnyű vagyok és szabad. Lapozok. Vége. - Kezdődhet az új fejezet.

Fotó: Pogonyi Nóra