Még egyszer utoljára visszanéztem - hirtelen elöntött valami furcsa, felfoghatatlan szabadságérzés. Néhány másodpercig csak bámultam a felém magasodó úszó óriást, majd sarkon fordultam és elindultam a terminál felé.

Vége. Csaknem öt év után, szeptemberben úgy döntöttem, abbahagyom. Már korábban is sokszor szerettem volna, de az anyagiak újra és újra visszarántottak a fedélzetre - legalább négyszer szálltam hajóra úgy, hogy az utolsó szerződésemet csinálom. Persze más is közrejátszott a dologban - a távolság megölte lassan a korábban szorosnak hitt kapcsolatok többségét, és minden alkalommal magányosabbnak éreztem magam, mikor két turnus közt hazatértem. Legutóbb már csak futólag látogattam el Magyarországra - két hónapot Los Angelesben töltöttem a szabadságom alatt.

Fotó: Pogonyi Nóra

Eleinte furcsa volt megbirkózni a gondolattal. Aggódtam, hogy talán hiányozni fog a hajó, a tenger, a napi rutin és az a sok, idegen országból származó ember, akikkel együtt laktam a fedélzeten. Aki sosem próbálta, nem értheti, milyen lelki vívódásokon megy keresztül, akit hónapokra elzárnak a világtól, melyben korábban létezett és egy teljesen más szabályok által irányított rendszer részeként kell működnie nap mint nap. Hogy a sok egzotikus táj, mások számára elérhetetlennek tűnő kalandok és a többezres társaság ellenére is mennyire egyedül érzi magát olykor az ember, mert nincs senki, akivel őszintén megoszthatná a gondolatait. A baj pedig akkor kezdődik, mikor túlzottan sok időt tölt távol, és már otthon sem várják megértő szavak - mintha már nem, vagy egészen más minőségben lenne csak része azon emberek életének, akikkel oly sok időt töltött együtt korábban. Olyankor kezd utazgatni az ember - hazaérve rövidesen úgy érzi, nincsen maradása, mintha valahogy idegenné vált volna a saját otthonában; némi hezitálás után egyszer csak gondol egyet, felkerekedik és vadászni indul - semmi mást nem akar, csak örömforrást jelentő élményeket. Bár a hajó is utaztat, ám a munkával töltött hónapok alatt bejárt napsütötte partok, az üdezöld pálmafák és az óceán tajtékzó testének látványa csak az első pár héten bír az újdonság erejével - idővel elveszíti varázsát, ha hónapokig vagy netán évekig ugyanazokon a helyeken jár az ember. Őszintén szólva már az első szerződésem után úgy éreztem, hogy ingerszegény környezetté tompult a karibi szigetvilág, és folyamatosan a leszállás napjáról álmodozva, rabként éltem meg minden percet a fedélzeten. Szabadulásomat követően így a két turnus közti időszak semmi másról nem szólt, mint a hajón elpazarolt idő pótlásáról - korábban elérhetetlennek tűnő élményekkel. Minden alkalommal üresen szálltam le, pozitív hatásokra vágyva - élni akartam, a minden is kevés volt ahhoz, hogy csillapítsa szomjúságomat.

Fotó: Pogonyi Nóra

Hogy több, mint hat hónap távlatából hiányzik - e bármi is abból, amit a tengerész-élet adott? Egyáltalán nem. Se a hajó, se azok az emberek, akikkel éveken keresztül össze voltam zárva. Amilyen irreális az a világ, olyan hamisak a fedélzeten kötött kapcsolatok - ezért voltam talán mindig is egy picit különc ott, mert nemcsak magán az üzlet működési rendszerén, hanem a kapcsolati háló felépítésén is képes voltam keresztüllátni. Bár sokszor lakatot tettem a számra, ez sosem jelentette azt, hogy hagytam magam megvezetni - a gondolataimat és az érzéseimet nem tudta kontrollálni a Disney-gépezet. Persze nem egészséges visszatartani, ami kikívánkozik az emberből, de hála a társként magammal vitt daloknak, és a Világhálónak, mely a valóságra néhány perc erejéig azért minden nap ablakot nyitott, többnyire sikerült sérülésmentesen továbblendülnöm a kritikus pillanatokon. A távolból érkező visszajelzések, és a sajátomnak érzett sorok mankót tettek a hónom alá, ha úgy tűnt, kibillen a talaj a lábam alól és magányomban megzuhanok.

Talán sosem hagyom abba, ha nem mondok fel magamtól. Bár a hajós-élet iszonyú nehéz, a valósággal szemben valahogy mégis biztonságot ad. A tudat, hogy 6 hónapig van szállásod, munkád, pénzed, a mai bizonytalan világban kapaszkodót jelent - más kérdés persze, hogy a realitástól közben fokozatosan elidegenít. A vezetőség mindig rácsodálkozik, ha valakinél nem működnek a cég módszerei és képes önként távozni a fedélzetről. De amit akkor mondtam, most is tartom: "A pénz nem minden!" - így intettem végleg búcsút annak a totalitárius rendszernek, amit Mickey Mouse irányít.