Amikor meghal egy példakép, valaki, akire nemcsak a munkája miatt, hanem emberként is felnézel, valaki, akit olyan közel érzel magadhoz, mintha a kezdetektől fogva ismernéd, az olyan, mintha egyszerre az egész világ összeomlana és értelmét vesztené minden. Két és fél év telt el Chester Bennington öngyilkossága óta, azóta készülök megírni, mit is jelentett nekem és mi mindenen mentem keresztül, mikor elért a halálának híre. Ha egy szóval kellen meghatároznom, maga volt a pokol.

Sosem voltam rajongó típus abban az értelemben, ahogy azt a többség gondolja. Ha viccelődtem is ezzel, engem a színpad nem tudott olyan szinten elvarázsolni, hogy amiatt essek hasra valakitől. Zenésznek lenni ugyanolyan meló, mint bármi más - senki ne mesélje be nekem, hogy aki heti 2-3 koncertet ad, az ugyanúgy élvezi az összes estét, ahogy a színészeknek sem lehet különösebben nagy öröm századszor előadni egy színházi darabot - én a magam részéről valószínűleg nem is tudnám mindezt ugyanolyan hitelesen hozni minden egyes alkalommal, ahogy azt elvárnák tőlem. Pedig muszáj, hiszen a közönség ezért fizet.

Chester Bennington és a Linkin Park igazából a hajós években lépett be az életembe. A hosszú szerződések alatt a zene volt, ami erőt adott, a valóságtól elzárt fedélzeti magányban sokkal érzékenyebb voltam a dalszövegekre, amikről úgy éreztem nekem, rólam szólnak. A Linkin Park profi stábbal dolgozott. Hatalmas rajongói bázisuk tagjai érzelmileg kötődtek a zenekarhoz - bár sok esetben világos volt számomra, milyen üzleti fogás van bizonyos lépéseik mögött, engem is berántott a gépezet, hiszen olyan élményekkel gazdagították az életem, amilyeneket más bandák esetében azóta sem tapasztaltam. Lenyűgözött a profizmusuk, a rajongókhoz való hozzáállásuk, az, hogy bár a világ egyik legnépszerűbb bandájáról van szó, pont úgy viselkedtek a színfalak mögött is, mint más, "hétköznapi" emberek. Egy alkalommal volt lehetőségem a backstage-ben is szétnézni - nem emlékszem, hogy akár egy üveg alkoholt is láttam volna ott - csendben, nyugodtan készültek a fellépésre, vacsoráztak, vizet ittak és mindenki teljesen normális volt.

Talán ezért is ért olyan váratlanul, mikor Chester úgy döntött, kiszáll ebből az egészből. Emlékszem, pont a Campus Fesztiválon voltam, ahol a Tankcsapda koncertjét készültem fotózni - anyukám hívott fel a borzasztó hírrel, és csak miután letettem a telefont, akkor vettem észre, hogy több száz üzenetet kaptam a barátaimtól és az ismerőseimtől is... Fájt, amiket később a neten olvastam, mert főleg, miután a legjobb barátai közül kettővel is beszéltem, bizton állíthatom, hogy Chester nem volt az alkohol vagy a drogok rabja - egész egyszerűen depressziós volt. A depresszió kegyetlen dolog és sajnos, amit sokan nem vesznek komolyan, ez sok esetben a nemnormális, rossz, romboló dolgok feladásának következménye - nem véletlenül tömik antidepresszánsokkal azokat, akik a vad évek után jó útra térnek, a baj csak az, hogy a nyugtatókra is ugyanúgy rá lehet szokni, azok kvázi úgymond legális drogok. Chester nem szedett semmit, önerőből akart talpra állni, ami borzasztóan tiszteletreméltó - hatalmas szívfájdalom, hogy végül nem sikerült neki, annak ellenére sem, hogy a családja és a barátai maximálisan támogatták ebben.

A halálával bennem is meghalt valami. Borzasztó igazságtalannak éreztem, hogy valaki, aki szívből szeretne jó lenni, valaki, akiben ennyi szeretet van a környezete és a világ felé, aki imádja a családját, a barátait, a közönségét, hirtelen elveszti, feladja a harcot. El sem tudom képzelni, hogy a zenekar tagjai min mentek keresztül - én totál padlóra kerültem, elvesztettem a hitem Istenben és a jóban. Persze az ember megy tovább, ahogy én is mentem, de a mai napig összeszorul a szívem, ha egy-egy dalban meghallom a hangját. A elmúlt két és fél évben folyamatosan azon dolgoztam, hogy az általa képviselt dolgokba kapaszkodva segítsek másokon. Hogy tovább adjam, amit vele/velük megtapasztaltam, hogy értelmet nyerjen, amit a banda létrehozott. A sokadik kudarc és hiábavaló küzdelem, az emberi csalódások és igazságtalanságok után, melyek többszörösen felőrölték a lelkem, mára jobbnak látom elengedni a dolgokat és csak arra koncentrálni, hogy a negatívumokat kizárva azzal foglalkozzak, ami örömet okoz. A Linkin Parkkal átélt élmények - a számtalan koncert, a rajongói és a zenekarral való személyes találkozások - örökre a szívembe égtek. Igazi boldogság számomra, hogy Chester gyerekkori barátjának/zenésztársának végül sikerül kiadni hamarosan egy olyan lemezt, amin az ő hangja hallható. Chesteré, aki most is velem van, akkor is, ha az utóbbi időben már nem beszélek róla. Amikor megmar a világ és magamba zuhanva a szobámban ülök, az ő dalai adnak erőt, hogy tovább menjek az úton.

/Nancy Jones