Indonézia legkülönlegsebb része, az Istenek szigeteként emlegetett Bali igazi kincsnek számít. Egy hely, mely az ottani atmoszférának és az emberek metalitásának köszönhetően gyógyír mindazoknak, akik elvesztek az útkeresés labirintusában - aki egyszer megfordul ott, biztos, hogy egészen más emberként tér haza, már ha hajlandó a luxushoteleknek búcsút intve elmerülni a helybéliek hétköznapjaiban. 

Az ember életében nagyon sok kisebb-nagyobb "világvége" van. Mikor sikerül túllendülni egy-egy krízisen, általában bölcsebbnek és erősebbnek érzi magát - el se tudja képzelni, hogy egy újabb, akár a korábbiakhoz hasonló trauma érje. Sajnos azonban a sors nem ilyen kiszámítható, később is sorjáznak a pofonok, és bizony mindig jön egy olyan, ami végül leterít.

Emlékszem, valahogy a 2010-es évek elején kaptam egy gyerekkori barátomtól Elizabeth Gilbert Ízek, imák, szerelmek című könyvét - az övé volt, de azt mondta, nekem adja, mert akkoriban úgy látta, sokat segíthetnek rajtam a kötetben rejlő gondolatok. A legtöbben erre valószínűleg nevetve legyintenek, de én tényleg félelmetesen sok hasonlóságot éreztem a főhős és magam között, akit a könyvből készült filmben Julia Roberts játszik, csakúgy, mint a Micsoda Nő című mozi főszerepét, ami azért érdekes, mert az egyik Los Angeles-i utam során két hónapig abban a motelben laktam, ahol Julia élt a filmben. Hogy a könyv miért fontos? Mert igazából ez vitt el az Istenek szigetére 2020. elején. Tudom, hogy sokan mások is emiatt utaznak oda, de én nem a filmben látott helyszínekre voltam elsősorban kíváncsi - én ugyanúgy, ahogy Gilbert főhőse, magamat kerestem Balin. Azt a lányt, aki tele van életkedvvel, akinek mindenki imádja a vicceit, aki folyton pörög és ontja magából a jobbnál jobb ötleteket, aki a környezetében, történjék bármi, mindenkit képes felvidíani. Az elmúlt hónapokban ugyanis ez a lány valahol elveszett - maguk alá temették a kudarcok, az emberi csalódások, az igazságtalanságok, és a folyamatos, meddő küzdelem.

"Néha nagyon messzire kell mennünk, hogy a világba és az emberekbe vetett hitünket visszakapjuk. Néha olyasmit is meg kell tennünk, ami a korlátainkon túlmutat, hogy a saját gátjainkat legyőzve erősödjön meg a lelkünk."

November elején foglaltam le a repülőjegyet, közben igyekeztem minél mélyebben beleásni magam a balinézek kultúrájába. Ahogy kutakodtam, egyre inkább magával ragadott az Istenek szigetének távolból is erős energiákat megmozgató atmoszférája, a közeg, ahol az emberek az ősi hagyományokat követve önmagukkal és a világgal is tökéletes harmóniában élnek. Korábban a zene volt a támaszom - 2017 nyarán hatalmas törést okozott bennem a kedvenc bandám frontemberének halála, főleg, hogy mindez nem sokkal azután történt, hogy egy borzasztó emberi csalódást követően padlóra kerültem. Azt hiszem, kimondhatom, megjártam a poklot, ahonnan úgy kellett saját erőből kimásznom, hogy a környezetem semmit ne vegyen észre belőle. 2017 végén úgy tűnt, végre helyreáll a világ rendje - iszonyú energiával vetettem bele magam a munkába, úgy éreztem, hegyeket tudnék megmozgatni - és mivel szívvel-lélekkel csináltam mindent, meg is volt az eredménye. Egy idő után viszont az egyensúly ismét a rossz dolgok irányába billent. A mai napig nem értem, miért.

"Van úgy, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy várod - hiába hiszel abban, hogy annyi álmatlan éjszaka után minden jóra fordul, hiába teszed bele magad 100 százalékig valamibe, ami szebb jövőt ígér, az égiek egyszer csak gondolnak egyet és egy hirtelen mozdulattal lerombolják mindazt, amit napokba, hónapokba, vagy akár évekbe telt, mire felépítettél. Néha bizony megdől az univerzum híres egyensúlya - nem azt kapod, amit adtál, sőt, olykor még jól arcon is csapnak a naivitásodért."

Egy keddi napon kezdődött a túra - munka után felkaptam a bőröndöm és elindultam a reptérre. Sokan rácsodálkoztak, hogy egyedül utazom, de akik valóban ismernek, azok tudják, hogy semmi meglepő nincs ebben - korábban is rengetegszer mentem egyedül Amerikába és más helyekre is. Nincs ezzel probléma, teljesen jól elvagyok a saját társaságomban, a hajós éveknek köszönhetően pedig igazából bárhol képes vagyok otthon érezni magam. Este indult a gépem, a reptéren nem voltak túl sokan. Elég hamar kiértem, úgyhogy még volt időm a gondolataimba mélyedve lelkileg is felkészíteni magam az útra, amit sokan álomnyaralásnak hisznek, pedig nekem egészen más miatt volt fontos. Több, mint 20 órába telt, mire elértem az Istenek szigetét - kétszer szálltam át, Varsóban és Szingapúrban, a köztes időt pedig, ahogy mindig, most is sikerült végigaludnom. Komang már várt rám a reptéren, elvitt a szállásra, ahol finom jeges teával fogadtak - minden olyan meseszerű volt. A hely, ahol laktam, ezerszer szebb, mint a képeken - emlékszem, percekig csak bámultam ki a fejemből, el sem hittem, hogy ott vagyok. Miután kipakoltam a cuccom, kiültem a teraszra, hogy elszívjak egy cigit. Már éjfél is elmúlt, nyugalom telepedett a kertre - behunytam a szemem és hallgattam, ahogy a szökőkút csobogása bennem zenél.

"Amikor beléd mar a világ, csomagolni kell. Menni, egészen addig, amíg rátalálsz az útra, amely visszavezet önmagadhoz. Nincs kitáblázva, nincsenek látható jelei - az érzéseidre figyelve ismered fel, ha megérkeztél." 

Pihenéssel telt az utazást követő nap. Miután beüzemeltem a telefonom és váltottam némi pénzt, kisétáltam a partra. A tengerrel való találkozás számomra mindig megható pillanat. Öt év hajózás és fél év Los Angeles után a hullámok már régi ismerősként köszöntenek - képes vagyok órákig bámulni a vizet és hallgatni a földöntúli morajlást anélkül, hogy megmártóznék a habokban. Persze úsztam egyet, és most egészen megindító volt a pillanat: alig bírtam visszatartani a könnyeimet, amikor megnyalta a lábam az első partra csapódó hullám. Leültem a homokba és a végtelenbe merengve próbáltam rendbeszedni a gondolataimat, amelyek a fejemben kavarogva rendre felkorbácsolták bennem azokat a fájó érzéseket, amelyek idáig űztek, amiktől szabadulni akartam. Lélekben már készültem a rituálék sorozatára, amelyek közül a belépőszertartás másnapra volt időzítve. Két hét hullámvasút, millió lecke és kemény megpróbáltatások vártak rám, de tudtam, hogy ha végigtolom, ha bízok magamban és legyőzöm a korlátaimat, visszanyerem az önmagamba és a másokba vetett hitem. 

I. MEGTISZTULÁS

A túrák egy részét egy kint élő magyar lány segítségével szerveztem le - ő biztosított számomra kocsit és sofőrt, aki elvitt azokra a helyekre, amelyek megadták az utam spirituális ívét. Az első fontos állomás a Tirta Empul Szent Vízű Templom volt, melynek kertjében két medencébe több mint tíz kútból ömlik a szentelt víz. A hinduk hisznek abban, hogy az arcukat és a fejüket megmosva ezekben testileg és lelkileg is megtisztulnak és ezáltal jobb emberré válnak majd. Vallásuk, illetve a karmába vetett hitük szerint a jóra törekszenek, így a mártózások alkalmával sosem pénzt vagy gazdagságot kérnek - a lelki boldogság, a biztonság és az egészség áll imáikban az első helyen. Nem véletlenül jöttem ide elsőként - szerettem volna úgy rálépni erre az útra, hogy minden fájdalomtól és rossztól, ami mérgez, már az elején megszabadulok, és a világ egyik legszentebb helyén a balinéz isteneket kérve fogalmazom meg magamban a legbelsőbb vágyaimat. Órákat álltam sorban a kutaknál, többször görcsbe is rándult a lábam a halakkal teli, jéghideg vízben, a talpamat pedig feltörték a "medence" alját borító kavicsok, de nem érdekelt. Végigmentem az összesen, pedig sokan körülöttem már a felénél feladták - nekem ez eszembe sem jutott. Földöntúli érzés volt "megtisztulva" kimászni a vízből rögtön az utam kezdetén, közetlenül a 40. születésnapom előtt, amire fordulópotként tekintettem.

Két hetes túrám mérföldköveit elképesztő élmények kötötték össze - én, aki korábban a fél világot beutazta, teljesen le voltam nyűgözve attól, amit Bali elém tárt. A sok látványosság, a sziget burjánzó növényzete, és azok a természeti csodák, amikhez hasonlót általában csak filmeken lát az ember, szabályosan elvarázsoltak. A dzsungel közepén, barlangok mélyén lezúduló vízesések, a pazar rizsteraszok, a hagyományos balinéz stílusban épült házak és templomok, a sziget gazdag állatvilága, az eldugott öblök és sziklás vagy épp homokos tengerpartok olyan intenzív hatással voltak rám, hogy olykor úgy éreztem, mintha egy másik bolygón járnék! Bár egész nap mentem, sosem fáradtam el - úgy szívtam magamba az újdonságokat, mintha az életem múlna rajta!

II. ÉVFORDULÓ

A születésnapomon nagy meglepetésben volt részem. Egy régi hajós kollégám egyik barátja társaságában meglátogatott. Eljöttek értem kocsival, elmentünk a Tegenungang vízeséshez, majd beültünk egy bárba italozni kicsit. Nagyon sokat beszélgettünk - rengeteget mesélt a vallásukról és a világlátásukról. Balin ugye vannak katolikusok, hinduk, muszlimok és buddhisták, akik békében élnek egymás mellett. A barátja, Ali Gusti, akinek királyi vér csörgedezik ereiben, hindu, míg ő, Putu, buddhista vallású. Putu a karma törvénye szerint él, amit szépen át is beszéltünk - nagyon jót tett a lelkemnek mindaz, amit hallottam, hihetetlen sok erőt adott. Bármilyen nyálasan is hangik, a magam részéről én mindig próbáltam jó lenni, mert ahogy ők, én is úgy gondolom, hogy a szeretetnél, a kölcsönös segítségnyújtásnál nincs fontosabb. Mindig is hittem abban, hogy az ember eredendően jó, ezért adtam több esélyt az életem során sokszor olyanoknak is, akik durván megbántottak végül. Vannak azok a bizonyos világvégék, mikor olyan szinten csalódsz emberekben, hogy bármilyen nehéz, a magad érdekében muszáj tovább lépni - szívemberként ez mindig olyan, mintha három vonat gázolna át rajtad - csaknem lehetetlennek tűnik újra összerakni magad.

"Aki bánt, attól ne várj jót. Azt mástól fogod visszakapni. Te csak maradj olyan, amilyen vagy, mert én ismerlek és tudom, hogy jó ember vagy. Hidd el, az élet tele van csodákkal, amik csak rád várnak, amiket még látnod kell!" - Putu olyan meggyőzően érvelt, olyan sok bölcsességet osztott meg velem a saját világából, hogy abban a pillanatban mindent elhittem neki és ez olyan erőt adott a folytatáshoz, amelyről magam sem tudtam, hogy bennem van.

Este a tengerparton ünnepeltem. Torta helyett Banana-split kehelyben égett a gyertyám, és a pincérlányok még énekeltek is nekem egy lightos Happy Birthdayt. Nagyon megható volt, el is érzékenyültem kicsit. Miközben falatoztam, elnéztem a tenger felé, mely addigra már vaksötétbe burkolózva morajlott a távolban. Soha nem hittem volna, hogy egyszer itt ülök majd a születésnapomon. De ha jobban belegondolok, keményen megdolgoztam érte - megérdemeltem, hogy itt legyek.

III. A MENNYORSZÁG KAPUJA

A Tirta Empul után a Pura Lempuyang templomnál található, mostanra turistalátványosságnak minősített Gate of Haeven volt a következő mérföldkő, amit meglátogattam. Egy órát várakoztam, hogy végül ott állhassak a Mennyország kapujában, mely a felhőkben úszó szent Agung hegyre nyújt kilátást. Fantasztikus érzés volt, mert bár a kötelező tükrös-trükkös fotókat én is megcsináltattam, számomra sokkal fontosabb volt a tudat, hogy az Istenek szigetének ezen szent helyére léphetek. Ez az imahely igazából az 1175 méter magas Lempuyang-hegység templomkomplexumának része, mely összesen 7 templomból áll. Ha a többit is meg akarja nézni az ember, bizony fel kell másznia a hegyre - én összesen négyet tudtam meglátogatni, elsősorban a szűkös idő miatt. Ehhez társam is akadt - egy ott dolgozó balinéz nő, Sunny szegődött mellém, aki cserébe azért, hogy angolt gyakorolhat velem, mindenhová elkísért és egy csomó képet készített rólam. Tisztára, mint az Eat, Pray, Love könyv sztorijában, melyben Julia Roberts a gyógyító Ketuttal gyakorolt angolt. Sunny tüneményes kis hölgy, már a neve is bearanyozta a napomat - hihetetlen jól szórakoztam vele. A pillanat, mikor a Mennyország kapujába léptem, nagyon intenzív hatással volt rám, mintha valóban az istenek előtt állnék, a Tirta Empul vízétől megtisztulva, nyitott szívvel, mindenféle mérgező gondolattól és érzéstől mentesen. Ahogy megfordultam és belebámultam a felhőkben úszó Agung arcába, hang nélkül csak ennyit tudtam mondani: "Itt vagyok, tégy velem, amit akarsz, csak ne érezzek fájdalmat többé!"

"Pénz, luxus, fényűzés - sokan ebben keresik a boldogságot, holott mindaz, ami számít és valóban feltölti az embert, a kezdetektől benne és körülötte van. A balinézek tudják, hogy a világ a jó és a rossz harca, és hogy soha nem győzi le egyik a másikat, ám ha egyensúlyban van a kettő, akkor nem érheti baj őket. A hinduk ezért naponta kétszer tesznek az isteneiknek gyümölcs- és virágfelajánlásokat - a hála jele, hogy visszaadnak valamit abból, amit kaptak, illetve így próbálják a gonoszt távoltartani. A boldogság a jó és a rossz egyensúlyában gyökerezik. Aki megjárta a poklot, pontosan tudja, milyen felemlő érzés, ha minden fájdalmat nélkülözve egész egyszerűen jól érzed magad."

IV. ÍZEK, IMÁK, SZERELMEK

Két hetet töltöttem Balin, és a spirituális utam mérföldkövei mellett rengeteg helyen jártam. Búvárkodtam, szörföztem, templomokat látogattam és olyan közel kerültem a természethez, mint korábban még soha. A mai napig nem sikerült feldolgoznom az összes élményt, ami ért - több száz oldalas könyvet lehetne írni róluk. Most csak azokat veszem számba, amelyek helyrebillentették az egyensúlyt bennem - a következő ilyen állomás az Eat, Pray, Lova című könyv egyik forgatási helyszíne, a Padang-Padang Beach volt, ami mára sajnos egy igen népszerű spotja lett a turizmusnak.  Aznap a Pandawa Beachen kezdtünk a sofőrömmel, Diannal - megmondom őszintén, az a part sokkal jobban bejött, mert alig volt ember a környéken. Sajnos a Padang-Padang ehhez képest hemzsegett a turistáktól, így át kellett másznom a sziklák mögé, hogy egy kicsit magamban lehessek.

"Liz vagyok, és félek" - villant át rajtam - "útközben valahol elvesztettem magam. Nem értem a miérteket, nem tudom, merre induljak. És már azt sem, hogy kiben bízhatok. Ha Ketut meghalt, ki segít majd elrendezni bennem a dolgokat? Bárcsak több időm lenne, bárcsak maradhatnék. Innen minden korábbi teher olyan távolinak és jelentéktelennek tűnik. Mintha az eddigi évek valaki más életének részei lettek volna." Sokáig bámultam, ahogy a hullámok a sziklák közé csapódva fröccsennek ezer cseppé a parton, aztán egymásba folyva egyesülnek újra és húzódnak vissza a tenger testébe. Talán ez az élet rendje, hogy a dolgok időnként darabokra hulljanak, hogy utána szép lassan ismét helyreálljon a világban minden. 

V. FELOLDÓDÁS

Az UNESCO Világörökség részét képező Jatiluwih, mely Bali legnagyobb egybefüggő rizsteraszainak helye, elképesztő vizuális és emocionális élmény. Több rizsföldön is jártam, de a korábbiak inkább a turisták számára berendezett teraszok voltak, hintákkal miegyébbel. Jatiluwih ehhez képest valami egészen fantasztikus! Kilométereket lehet gyalogolni úgy, hogy szinte senkivel sem találkozik az ember, kivéve a helyieket, akik a földeken dolgoznak. A természet csendjét vízcsobogás, ciripelés, madárcsicsergés és a pálmák levelének susogása töri meg, ahogy baktat az ember a teraszok között. Egy idő után azt veszed észre, hogy benned duruzsolnak a hangok, magad is a részévé válsz és együtt lélegzel a hőségben burjánzó növényzettel. Néha félelmetes volt, mikor körülnéztem és ott álltam a több kilométeres messzeségbe nyúló rizsföldek közepén tök egyedül. Mégsem fordultam vissza - csak mentem a gondolataimba mélyedve, azzal a különös érzéssel a szívemben: hihetetlen, hogy itt vagyok.

"Minden egy. A fák, a bokrok, a madarak, a szél, a napsugarak és a hűsítő patakok - mind én vagyok. Az élet, bármilyen formát is ölt, mégha élettelennek is tűnik, lelke van és ugyanúgy a mindenség része, ahogy bárki vagy bármi más a Földön. Így ha mást bántasz, végső soron magadnak okozol sérülést."

VI. ELENGEDÉS 

Életem egyik legmeghatározóbb élménye marad a Batur vulkán megmászása. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megerőltető ez a túra, ahogy útközben még azt sem, hogy valaha felérek a csúcsra, ami nincs olyan magasan (1717 m), de amilyen terepen kell mászni a vaksötétben, az bizony igencsak megnehezíti a dolgokat. Hajnali kettőkor indultunk, kocsival vittek minket a hegy lábához, ahol mindenki kapott egy zseblámpát és irány a csillagos ég! Két és fél órát másztam kavicsokon, csúszós vulkáni homokon, sziklákon és szűk ösvényeken úgy, hogy épp csak annyit láttam az egészből, amennyit a lámpa fénye megvilágított az orrom előtt. Volt, hogy csaknem sírva fakadtam, annyira sajogtak a lábaim, a túravezetőnk ugyanis igencsak tempósan haladt felfelé, hogy elérjük a napfelkeltét. Az utolsó pár métert csúszva-mászva, bukdácsolva tettem meg, és mikor felértem, szabályosan összerogytam és azonnal elsírtam magam. Hihetetlen érzés volt, ahogy a fájdalom mintegy varázsütésre elhagyta a testem, mintha legalább 20 kilóval könnyebb lettem volna hirtelen. A napfelkelte csodálatos volt onnan fentről. Ahogy előbukkant a távoli hegyeknél a vörösen izzó korong, mintha egy földöntúli találkozás részese lettem volna. Percekig magam sem hittem, hogy megcsináltam - a végén már minden porcikám ellenkezett, fogalmam sincs, milyen erő húzott fel a csúcsra. Úgy éreztem, ezek után bármit képes vagyok túlélni, bármilyen fájdalmat legyőzhetek. Ebben a hitben vettem elő a táskámból a magammal cipelt köveket és helyeztem el egy szikla árnyékában. A kavicsokat, melyek a terheim, a fájdalmam, a problémáim jelképei voltak, ott hagytam a balinézek szent hegyén...

"Ha képes vagy legyőzni a gátjaidat, rájössz, hogy emberfeletti erő lakozik benned. A világvégékből igenis létezik kiút, csak kitartónak kell lenned. Az emberi csalódások okozta sebek valószínűleg sosem múlnak el nyomtalan, de muszáj elengedni a múltat, fejlődni, tanulni és a fájdalmakon felülemelkedve egy magasabb érzelmi szinten közelíteni meg a dolgokat. Sajnos a világ tele van igazságtalansággal, amik hiába forgatnak benned kést, nem mindig oldódnak meg úgy, ahogy kellene. Az emberek nem ismerik a megbocsátást, sok esetben bosszúra éheznek, és abba rúgnak bele, akitől szeretetet kapnak. Ahhoz, hogy valaki belássa és megbánja a hibáit, ahhoz, hogy ezek miatt elnézést kérjen, először magának kell megbocsátani. A megbocsátó szertartás része, hogy őszintén kimondjuk: sajnálom, bocsáss meg nekem, kérlek, köszönöm, szeretlek. Ha ezt szívből meg tudod tenni, minden a helyére kerül."

Baliról más emberként tértem haza. Sokkal könnyedebben veszem az életet, olyan dolgok, amik miatt korábban folyamatosan emésztettem magam, már nem bántanak, egy legyintéssel túllendülök rajtuk. Kint megtanultam, hogy a világnak bizony a jó mellett rossz oldala is van, amin hiába szeretnék, nem tudok változtatni. A legfontosabb és egyben a legnehezebb is, hogy különbséget tudjak tenni a jó és a rossz emberek közt. A jó embernek lelke van, bele tudja magát képzelni a másik helyzetébe, rombolás helyett épít, szeret és megbocsát, hiszen tudja, hogy ő sem hibátlan, nem az érdek, hanem a jóérzések vezérlik - azaz az embert látja benned. Egyedül ők azok, akik megérdemelnek. Hogy meg tudok-e valaha bocsátani mindazoknak, akik ok nélkül bántottak? Igen, mert ettől vagyok különb és csak így tudom elengedni mindazt, ami fáj.

"Soha ne azt nézd, mit mondanak, hanem, hogy kik mondják és mit cselekszenek."  - A felnőttek néha fölöttébb furcsák - morfondírozott a kis herceg, és mennyire igaza volt... 

Pogonyi Nóra