Gyermekként az ember a mesék bűvkörében élve vág bele az önmegvalósításba. Aztán ahogy múlnak az évek, idővel kiábrándul mindenből. Kérdések halma lepi el az elmét, amikre sosem érkeznek válaszok. Aztán az emberi csalódások szép lassan felőrlik a lelket...
Rengeteg világvége jön az ember élet során. Ha elmesélném, mi minden történ velem az elmúlt tizenöt évben, sokan talán el se hinnék, hogy ez tényleg valóság. Pedig az igazság az, hogy én leglább ennyi ideje gyászolok - és a legmélyebb fájdalmakat az emberi csalódások okozták. Voltak időszakok, mikor olyannyira elkeseredtem, hogy minden nap azt kívántam, a reggel sose jöjjön el. Aztán valahogy az életösztön mégis átlendített ezeken a helyzeteken - bár volt, hogy több ezer kilométerre kellett menekülnöm innen.
A legutóbbi világvége az Istenek szigetére üldözött - olyan sérelmek értek, amilyenek talán még soha azelőtt. Mikor a munkád semmibe véve kollégaként, mikor a bizalmad elárulva barátként, mikor az önbecsülésedbe gázolva emberként is megaláztak, a halált éreztem egyedüli megváltásnak. Bali rengeteget adott. Megtanultam, hogy bármit is mondanak mások, egyáltalán nem számít. Ha rendben vagyok magammal, ha képes vagyok meglátni a világban a szépet, ha a jó dolgokra koncentrálok, minden negatívum, minden újabb aljas támadás, minden, amit korábban borzasztó fájdalomként éltem meg, összezsugorodva a semmibe vész.
Persze vannak sérelmek, amelyek sosem múlnak el, ehelyett időnként újra és újra beárnyékolják a hétköznapokat. Átformálják az embert, óvatosabbá teszik, ami sok esetben persze árt a később kialakuló emberi kapcsolatoknak. Bármikor megpróbáltam ezekről beszélni, a legtöbben értetlenül álltak a problémáim előtt, ami valahol teljesen normális - hiszen akik sosem élték meg a poklot, akik nem voltak hasonló helyzetben, el sem tudják képzelni, micsoda rombolást végeztek bennem ezek a megaláztatások. Sokszor csak ültem a szobámban és azon gondolkodtam, vajon miért történnek velem ezek a dolgok. Miért árulnak el és bántanak azok az emberek, akiknek én őszinte szeretettel csak jót tettem?
Nehéz elfogadni, hogy vannak helyzetek, amikre nincs magyarázat. Nehéz elfogadni, hogy bizonyos kérdésekre soha nem kap választ az ember. Nehéz elfogadni, hogy az a gyermeki hit, amellyel a világ felé nyitottam, amelynek alapköve, hogy eredendően jó minden ember, csupán egy hamis ábránd volt. A valóság ennél sokkal riasztóbb. A valóság az érdekek mentén zajlik - barátok, társak árulják el egymást azt demonstrálva, hogy ez így normális. A kérdés innentől egyértelmű: akarok-e egy olyan világban élni, ahol nem létezik tisztelet, megbecsülés, bizalom? Akarok-e ahhoz asszisztálni, ahogy egymást bántják, gyötrik, megalázzák az emberek? Akarok-e olyan életet, amelyben mindenek felett áll az érdek és a haszon?
Gyermekként az ember a mesék bűvkörében élve vág bele az önmegvalósításba. Aztán ahogy múlnak az évek, idővel kiábrándul mindenből. Kérdések halma lepi el az elmét, amikre sosem érkeznek válaszok. Aztán az emberi csalódások szép lassan felőrlik a lelket...
/NJD - ITSOH
