Másfél évvel ezelőtt gyógyulni jöttem Los Angelesbe - most újra itt vagyok. Olyan terheket pakolt rám az élet, amiktől, úgy érzem, csak az álmok földjén szabadulhatok.
2016 áprilisában vágtam neki utoljára Amerikának - tisztán emlékszem, minden pillanatra. Miután felvettem a csomagom, leültem a Los Angeles-i reptér bejáratánál és egy órán keresztül bámultam az embereket, akik a bőröndjeiket maguk után vonszolva épp indultak valahová, vagy nem sokkal azelőtt érkeztek meg egy géppel. Izgatottság csillogott az arcokon, öröm, ha felfedezték a rájuk várakozó szeretteiket a tömegben; forró ölelések, csókok, kacagás - az érzelmek csakúgy vibráltak a levegőben. Nem siettem sehová. A srác, akinél megszálltam, még a munkahelyén volt, csak később tudott értem jönni - most is ugyanez a helyzet, azzal a kivétellel, hogy ezúttal nem érkezik senki, hogy felvegyen.
'Leülök a bejáratnál és nagyot kortyolok a kávéból, amit pár perccel ezelőtt a váróban szereztem magamnak. Ismerős íz ömlik szét a számban. Behunyom a szemem. A hosszú út utáni első cigaretta mentolos füstje simogatva áramlik a mellkasomba, elzsibbasztva minden porcikám. A feltörő emlékek, melyek egész úton dulakodtak bennem, lassacskán tompulni kezdenek - csillapodik a fájdalom, amely már oly régóta mardos itt belül.'
Néha messzire kell menni, hogy felejtsen az ember. Néha nem elég a munkába temetkezve elfojtani a kínzó gondolatokat, amelyek a lelket satuba szorítva igyekeznek időről-időre két vállra fektetni. Menni kell, utazni, távoli helyekre, ahol új impulzusok érnek és egy kicsit saját maga elől is elbújhat az ember.
Santa Monica / Los Angeles - Fotó: Pogonyi Nóra
Legutóbb nagyon nehéz volt felállnom - életemben nem voltam még olyan méltatlan helyzetben, mint ahová önhibámon kívül kerültem akkor. Pedig amikor 2015 szeptemberében úgy döntöttem, befejezem a hajózást, azt gondoltam, itthon majd minden jó lesz. Az óceán mesevilága után, mely számomra mindvégig olyan volt, mint egy börtön, lelkesen vetettem bele magam a valóságba ismét - mindenre nyitottan, csupa életkedvvel vágytam szeretni az embereket magam körül, és igen, a magányos tengerészévek után én is azt kívántam, hogy szeressenek és megbecsüljenek. Olyan nagyon bántott akkor mindaz, ami történt - egyszerűen nem értettem, hogy ha én őszintén, segítő szándékkal fordulok mások felé, ahelyett, hogy ezt értékelnék, miért vágnak át, támadnak nekem és rúgnak belém ok nélkül. Ilyesmi még soha nem történt velem. Magyarázatot vártam, mert anélkül képtelenség bármin is túllépni - de mivel a kérdéseimre válaszok helyett csak újabb pofonok érkeztek, úgy éreztem, ahhoz, hogy sérülések nélkül tovább tudjak lépni, muszáj kiszakadnom onnan, ahol a fájdalom ért. Nem gondoltam volna, hogy még egyszer itt ülök majd, ugyanazon a betonkockán, mint másfél évvel ezelőtt, a korábbinál jóval súlyosabb ólmokkal a szívemben.
'Bámulom a nyüzsgést, miközben a cigarettafüsttel együtt foszlányokban szivárog belőlem a kín. A bőröndök, az ölelések és a csókba olvadó arcok kontúrjai lassan összefolynak a szemem előtt. Zsebkendő után kutatok a kézipoggyászban, persze hiába - de még mielőtt a dzsekim ujjával törölném le az arcom, egy idegen hang robbantja szét a reptér zsivaját. Felnézek, egy fekete fiú áll előttem a kezében egy piros rongydarabot nyújtva felém.'
Néha azt kívánom, bárcsak ne élném olyan mélyen az életet. Irigylem azokat, akik könnyedén lerázzák magukról a sérelmeket. Én nem vagyok ilyen, akik ismernek, pontosan tudják, mennyire fontosak számomra az emberi kapcsolatok, hogy az első helyen nem az "én", hanem a "mi" szerepel nálam, és hogy az elutasítás az én szótáramban egyáltalán nem létezik. Sosem értettem azokat, akik képesek belerúgni olyasvalakibe, akitől folyamatosan csak kaptak, és mások érdemeit a sajátjuknak titulálva pózolni a reflektorfényben. A hazugsággal, az önzéssel és a rosszindulattal egyszerűen nem tudok mit kezdeni, ezek mind-mind olyan képtelen helyzeteket szülnek, amelyek kívül esnek a normalitás határain. Én mindig abban hittem, hogy az ember eredendően jó, ezért is bízom meg olyan könnyedén mindenkiben, aminek a vége aztán sok esetben súlyos anyagi és lelki veszteség. Az élet már számtalan leckét adott, mégis él bennem a remény, hogy egy napon helyreáll az univerzum rendje. Ha létezik Isten, látnia kell minden ember cselekedetét.
'Elnézek a távolba, az alkonyat vérző testébe fúródó toronyházak felé. Valahol ott már várnak rám, abban bízva, hogy a bolondozásaimmal feldobom majd a hétköznapjaikat. Közben a barátaimra gondolok, akik odahaza talán csak most ébredeznek - melegség önti el a szívem, ahogy a vonásaik a képzeletemben kirajzolódnak. Érzem, hogy a több tízezer kilométernyi távolság ellenére is ugyanúgy támogatnak és fogják a kezem - más nem számít.'
Change The World / Will Smith - Hollywood, TCL Chinese Theatre / Fotó: Pogonyi Nóra
