Rengeteg képet készítettem – valahogy feltétlenül meg akartam örökíteni magát az érzést, melyet a látható váltott ki bennem. Sajnos hiába szerettem volna minden egyes alkalommal szavakba csomagolva konzerválni a pillanatot, egyszerűen sehogy sem jutott energiám az írásra - a kötelező tennivalók fizikailag és mentálisan is kimerítettek.

A fotókat visszanézve, mintha valamiféle luxusutazáson készültek volna egy meglehetősen amatőr fényképész, illetve résztvevő nem nagy tudású készülékével, aki a különböző helyeken begyűjtött szuvenírek mellett ily módon igyekezett dokumentálni a tegnapokat; ám ezek a felvételek - számomra legalábbis - sokkal, de sokkal többet jelentenek. Mindegyik mögött egy-egy történet lapul – a saját életem mozzanatai -, pillanatnyi érzések tartják össze a hátukon kirajzolódó felhők, hegyek, hullámok és épületek kontúrjait. A színek sűrűjéből hangok ömlenek a térbe, ismerős illatokkal babonázva a szekundumot, valahányszor előkerülnek a múlt részeként szabályos keretbe foglalt emóciók.

A hajó, mintha egy külön világ lenne – más közeg, ritmus és törvények határozzák meg a mindennapokat, s ezáltal akaratlanul is egészen más dolgok kerülnek előtérbe. Az idő – legyen szó munkáról vagy pihenésről - iszonyú nagy jelentőséggel bír; harminc perc szünet a fedélzeten mérhetetlen kincs! Ezzel szemben például a külsőségek abszolút nem számítanak, ahogy az anyagiaknak sincs igazán súlya a teljes ellátás miatt. A beszállás pillanatában mintha egy új élet kezdődne, mely a népes társaság ellenére is olykor magányosabb; - a könyörtelen percek lassan átgyúrják az embert... de a szív húrján lüktető dallam ugyanaz marad...