Éles fájdalomra riadt - mintha kést forgattak volna a testében. Résnyire nyitott szeméből patakokban ömlött a kín, végig a nyakán, egészen a válláig, amit alig takart a foszladozó hálóing. A következő rohamot összeszorított fogakkal tűrte, kezeit ökölbe szorítva feszült meg a takaró alatt, a harmadiknál viszont már minden ereje elszállt és egy halk sikoly után ájultan a párnákba zuhant. 

Suttogásra ébredt. Óvatosan felnyitotta a szemét. A körülötte lévő tárgyak lassan körvonalazódtak az ablakon keresztül beszűrődő sugarak fényében - fehér szekrény, fehér fal, fehér függöny és egy fehér ruhás nő kontúrjai rajzolódtak ki.

"Csakhogy magához tért" - törték meg a csendet az idegen hölgy szavai, de Zsófi olyan távolinak hallotta őket - el sem ért a tudatáig, hogy a nő hozzá beszél. Fogalma sem volt, hol van, és a feje is zúgott valamitől, a mellkasában pedig olyan erős szorítást érzett, hogy néhány pillanatig abban sem volt biztos, hogy rendesen kap levegőt. Csapzott haja az arcához tapadt - automatikusan nyúlt volna egy szemébe lógó tincshez, de a fehér ruhás ráförmedt: "Ne mocorogjon, még friss a sebe! Az hiányozna, hogy újra fel kelljen nyitni. Adok még Algopyrint két infúzióval, aztán majd jön az orvos és eldönti, mi legyen."

Zsófi hirtelen összerezzent. "Orvos? De hát mi történt?" Abban a pillanatban fel akart ugrani az ágyból, de amilyen lendülettel igyekezett felülni, ugyanakkorával zuhant vissza a párnák közé, a fájdalomtól sugárban okádva a korábban beléerőszakolt gyógyszereket.

"Mit csinál? Megmondtam, hogy maradjon nyugton!" - csattant fel az infúzióval babráló fehér ruhás, és egy lendülettel Zsófi karjába vágta az éjjeli szekrényen heverő fecskendőt. Minden elhomályosult. A kontúrok szétfolytak a valóság tükrén. A húsdarálóként benne dolgozó fájdalom is tompulni kezdett, helyette valami különös nyugalom áradt szét a sejtjeiben. Aztán egyszercsak a záródó szemhéjak mögött megjelentek az első emlékfoszlányok.  Látta magát a padlón fekve, a kíntól görcsbe rándult testtel fetrengeni. A fülében tisztán visszhangzott Gergő gúnyos nevetése - "Nincs semmi bajod, ne szórakozz már! Ezer a dolgom, nem érek rá a hülyeségeidre!" - egyetlen egyszer sem vette komolyan a lány rendre visszatérő fájdalmait. Zsófi hallotta, ahogy becsapódik a srác mögött az ajtó, és a távolodó lépteinek zaját az avarral borított kövezeten. Már tudta mi történt és azt is, hogy mi lesz. De nem félt a közelgőtől.

(Nancy Jones: A heroin árnyékában / részlet)