"A legtöbben azok közül, akik először mennek, menekülnek valami elől" - fura érzés volt egy óceánon túlról érkező e-mail sokadik sorában szembesülni azzal, amit még magának sem vall be az ember. Van benne igazság, az első gondolatot valóban a kétségbeesés szülte, de mindezt később felváltotta a lelkesedés.

Néha azért még most is eszembe jut, milyen borzasztó volt megélni, ahogy sorra összeomlott minden - a biztos bizonytalanságba fordult, és az elmúlt öt év alig két hónap alatt teljesen értelmét vesztette. Nagy ügy! Mással is megesik, hogy későn ébred rá, mekkorát tévedett – csak hát nem egyszerű feladat hátat fordítani mindannak, amiben oly sokáig hittem. De sikerült végül – egy reggel újat álmodtam, és nem is kellett sok idő hozzá, hogy megérintsék lábaim a fedélzetet.

Szándékosan nem reklámoztam a dolgot, így is megkaptam jópárszor, mekkora hülye vagyok – valószínűleg, mert csak kevesen ismerték a miérteket. Sokszor meginogtam - talán mégis maradnom kellene -, de már annyiszor bíztam hiába, hogy végül elhessegettem a gondolatot. Tudtam, hogy nem lesz több lehetőségem, mások hosszú hónapokat, akár egy évet is várnak, mire beszállhatnak végre, sőt, a többségnek nem is sikerül egyáltalán. Velem az egész olyan meseszerűen történt! Az interjú után két héttel már tudtam, hogy mikor megyek – iszonyú boldog voltam, úgy éreztem, megérdemlem, hiszen minden tőlem telhetőt megtettem, hogy így legyen. Persze jó adag szerencse, na meg az ügynökség segítsége is kellett hozzá, valamint az összes spórolt pénzem, amit egy újabb világvége esetére gyűjtögettem az elmúlt hónapok alatt.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt bennem félelem. Bizonytalan nyelv-, illetve szakmai tudással, vadidegen környezetben, több ezer kilométerre az országtól, ahol életem eddigi éveit töltöttem... igen, iszonyúan be voltam rezelve. De amikor már valóban nincs mit veszítened, mikor már szinte minden ismerős ház kapuját bevágtak az orrod előtt, valahogy tényleg sokkal könnyebb egy nagy lendülettel fejest ugrani az ismeretlenbe.

Nem bántam meg. Tipródhatnék persze, mi lett volna, ha... de hiszem, hogy nincsenek hibás döntések. Így kellett lennie, valamiért át kellett élnem, meg kellett tapasztalnom az elmúlt hét hónap történéseit. Még most sem sikerült tökéletesen rendeznem magamban az összes mozzanatot - hiszen ez az időszak, bármily hihetetlenül is hangzik, számomra nem csak és kizárólag az anyagiakról szólt...