Bűvös év az idei. A nagy változások újabb időszaka. 

Öt év - ennyit töltöttem a fedélzeten. Most már egyre ritkábban beszélek róla, mert aki nem próbálta, fogalma sincs, mit takar ez az egész. Az emberek csak az egzotikus tájakról kiposztolt fotókat látják, amiket azért mutattam meg, mert szerettem volna megosztani azokat a pillanatokat, amik a napi 13 óra meló mellett egy kis vidámságot hoztak az életembe. Na és persze a pénzt, amit ilyenkor sokan irigyelnek, pedig ha leosztanánk, mennyit kell gürizni érte, már nem is lenne olyan nagy összeg.

Amikor befejeztem, amikor az utolsó szerződésem végén kitettem az addigra már többszörösen operált csülkeimet a partra, különös szabadságérzés áradt szét bennem. Vártam, hogy hazajöjjek, hittem, hogy jó lesz, hogy végre jöhet a jól megérdemelt nagybetűs ÉLET. De ez az élet, amiben annyira bíztam, amibe teljes erőbedobással ugrottam fejest, nagyon sok csalódást hozott. És ahogy telnek az évek, az ember rendre felteszi a kérdést magában: megéri ez az egész? Még úgy is, hogy közben imádom a munkám - soha életemben nem éreztem ilyen jól magam egyetlen csapatban sem, mint amiben most vagyok. Végre azt csinálhatom, amit tanultam, amihez értek, ami az életem: írhatok.

Emlékszem, Balin egy egész napot átbeszéltem Putuval. Azt hiszem, neki köszönhetem, hogy továbbra sem adtam fel - az a belső nyugalom, ami belőle áradt, teljesen magával ragadott. Igaza van, hiába szeretnénk, a rossz mindig is része marad a világnak, amit tehetünk, hogy próbáljuk a jót erőltetve a kettőt egyensúlyban tartani. Hogy sok esetben nincs igazság, teljesen természetes. Bár elfogadni nehéz, mégis van, hogy az a bölcs dolog, ha emelt fővel tovább lép az ember, ahogy számtalanszor megtettem az elmúlt évek során. A baj csak az, hogy egy idő után nagyon lélekölő tud lenni, ha meg sem tudja magát védeni az ember.

Bűvös év az idei. Ha visszatekintek, az életem során 5 évente jöttek a nagy változások, amik általában fenekestől felforgattak mindent. Mindig is egy bőröndből éltem - ha valahol nem éreztem jól magam, fogtam a cuccom és tovább álltam. Ez nem a problémáktól való menekülés, egyszerűen csak a harc elutasítása, hiszen a lelki nyugalom mindennél többet ér. Emlékszem, egyszer megkérdeztem a főnököm, hogy miért választott engem, annak ellenére, hogy tudta, a szakma ezen területén nem dolgoztam azelőtt. Azt mondta azért, mert biztos volt benne, hogy én olyan típusú ember vagyok, aki ha elvállal valamit, azt ha törik, ha szakad végigcsinálja. Ez akkor nekem borzasztó jólesett, mert én tudom magamról, hogy ilyen vagyok, de korábban ezt még soha nem értékelte bennem senki sem.

Ilyen vagyok, igen. Hányan mondták anno, hogy nem gondolták volna azt sem, hogy a hajón egy szerződést képes vagyok végigtolni... büszke vagyok rá, hogy ehhez képest hányat befejeztem, akkor is, ha főleg az első hónapokban éjszakákat sírtam át, mert még az angolom is olyan gyenge volt, hogy sokszor azt se tudtam, mi történik körülöttem. Azt hiszem, ezt otthonról hoztam. Az embert meghatározza a környezet, ahol felnőtt, minden amit lát, amiben hisz, amit értékesnek tart, valahogy belénevelik a szülők. Közben jönnek az álmok, amik megvalósításra várnak, amikért nap mint nap felveszi a kesztyűt újra - álmok, amik közül a legtöbb végül szertefoszlik, hiába tesz meg érte mindent az ember.

A legrosszabb az, mikor küzdesz valamiért, minden energiádat beleteszed, aztán egyszercsak rájössz, hogy semmi értelme. És mikor tovább lépnél, utánad nyúlnak és elvesznek tőled mindent, amit éveken át építettél. Pláne, ha mindennek a tetejében még a becsületedbe is gázolnak érdemtelenül. Olyankor állsz és nem érted, hol az igazság. Hogy kerülhettél ilyen méltatlan helyzetbe? Ablakon kidobott évek, felesleges időpocsékolás lesz az egészből. És mindig vannak persze új lehetőségek, de a motivációd addigra már eltűnik, hatalmas űrt hagyva maga után. Esténként szemezel a bőrönddel, hogy talán újra csomagolni kéne, de az elszaladt évek után már a tested sem a régi - nem biztos, hogy fizikailag bírnád az újabb pálfordulást. Bevillannak a hajós évek, a műtétek sora, nézed a lábad, a kezed, vajon van-e még bennük annyi erő, hogy újabb öt évet letoljanak. Hinni akarod, hogy igen, mert ha most nem lépsz, egy év múlva már lehet, hogy késő. Hinni akarod, hogy valahol neked is megvan a saját kincsed, ami csak arra vár, hogy felfedezd.