Egy zenekar sikerének szempontjából kulcsfontosságú a művészek és a rajongók közötti kapcsolat minősége – ezzel minden zenész tisztában van, épp ezért a legkülönfélébb módon igyekeznek megszólítani, illetve megtartani a közönségüket. Az informális szerveződéseken túl egyes bandák saját, hivatalos fanklubbal is rendelkeznek – a los angelesi Linkin Park esetében ilyen a Linkin Park Underground.
Az LPU 13 éves múltra tekint vissza, alapítása óta nagyon sokat fejlődött, egyre erősebb rajongói bázist kovácsolva a zenekarnak. Bár a tagságért fizetni kell, ennek fejében olyan kapuk nyílnak meg a fanok előtt, melyekről a közönség egyébként csak álmodozhat - elsőként válthatnak jegyet a koncertekre, illetve korábban vehetik birtokba a koncerthelyszínt, mint a többiek, hozzájuthatnak különféle zenekari relikviákhoz, dedikált emléktárgyakhoz, live videochaten keresztül beszélgethetnek kedvenceikkel, továbbá részt vehetnek meet & greet eseményeken a fellépések előtt, hogy csak néhány dolgot említsek a lehetőségek közül. A csúcs, ahova mindenki szeretne egyszer eljutni, az LPU Summit, melyet immáron tizenkettedik alkalommal rendeztek meg, ezúttal Amszterdamban, november 7-én. Ez a találkozó egy valóban sokrétű, csaknem egész napos esemény, melyre a világ minden pontjáról összegyűlnek a rajongók, hogy igazán exkluzív, bensőséges élményben legyen részük. Ami talán a legfontosabb, hogy a rendezvény keretén belül személyesen is találkozhatnak, beszélhetnek kedvenceikkel, akik közben dedikálják a hozott tárgyakat, felmehetnek a színpadra, ahol a zenészek fellépnek majd, bepillanthatnak a kulisszák mögé a backstage tour keretében, megismerhetik a stáb tagjait és a többi rajongót, illetve különféle dolgokat nyerhetnek tombolán – mint például photo passt, vagy lehetőséget arra, hogy a színpad szélén állva nézhessék a koncert egy részét. A zenészek általában egy dalt is elénekelnek külön, csak a rajongóknak, illetve közös csoportkép is készül mindig. Az első csúcstalálkozót 2010-ben, Londonban tartották, akkor még ingyenes részvétellel az LPU tagoknak, később Sydney, Chicago, Hamburg, Tokyo, Camden, Cape Town, Auckland, Hong Kong, legutóbb pedig (a Carnivores Tour alatt) New York és Texas adott otthont az összejövetelnek.
Az amszterdami csúcstalálkozót szeptember elején hirdette meg az LPU, a Linkin Park novemberi The Hunting Party turnéjának keretén belül. A magyar viszonylatban nem éppen olcsó, 90 dolláros jegyeket két nap alatt elkapkodták a rajongók, volt aki annak ellenére is eljött, hogy a teltház miatt már nem tudott befizetni az esti koncertre. A világ minden tájáról érkeztek fanok, az európai országok mellett többek közt Dél-Afrikából és Brazíliából is.
Miután nekem is nagy álmom volt eljutni egy ilyen eseményre, ahogy kihirdették, azonnal megvettem a belépőt, pedig már volt jegyem a bécsi és a frankfurti koncertekre. Bár az esti show-ra már elfogytak, a zenekar oldalán még lehetett váltani valamivel magasabb áron exkluzív csomagokat, így részt tudtam venni a koncerten. Mivel fogalmam sem volt, miként zajlik a Summit, hogy a végén el kell-e hagyni az arénát vagy bent maradhatunk, illetve hogy a koncert alatt fölösleges cuccaimat le tudom-e tenni valahol, és mivel kiemelt állóhely ráadásul nem is létezik a Ziggo Dome-ban, úgy döntöttem, ülőhelyre váltok jegyet, közel a színpadhoz az első sorban. Vicces, hogy ennek ellenére, hála a szervezőknek, végül a színpad előtt állva tombolhattam végig a koncertet.
Már nagyon vártam, hogy ott legyek. Hiányzott az izgalom, az utazás, és hogy végre kimozduljak a többhetes semmittevésből. Szerencsére a céggel is sikerült megegyeznem, és meghosszabbíthattam a vakációm. A reptéren kívül eddig még semmi mást nem láttam Amszterdamból, így az a négy nap, amit ott töltöttem, valóban izgalmasnak ígérkezett. Most is egyedül mentem, egy kifejezetten hölgyek számára fenntartott hostelben aludtam, amivel tökéletesen meg voltam elégedve. Főleg miután sorra érkeztek a szintén ott megszálló LPU tagok. Személyesen senkit nem ismertem, de Interneten keresztül mi, akik a találkozóra mentünk, már fölvettük egymással a kapcsolatot - nagyon kellemes meglepetés volt, mikor az egyik holland srác felajánlotta, hogy érkezésem napján átjön Utrechtből és körbevisz néhányunkat a belvárosban. Az tényleg egy nagyon szuper este volt. A második napon egy önkéntes akcióban vettem részt - szintén az LPU, illetve a Linkin Park által alapított Music for Relief és az Amsterdam Cares szervezésében eltöltöttünk egy délutánt a szabadban olyan gyerekekkel, akik hátrányos helyzetük miatt nem tudnak hasonló foglalkozásokon részt venni. Este pedig az akkorra már Amsterdamba ért, illetve helybéli rajongóknak szervezett egy vacsorával egybekötött kis találkát az LPU (LPU Meetup), melynek a Hard Rock Café adott otthont. Itt sok egyéb mellett jegyeket is sorsoltak a másnapi Summit-re és a koncertre is (végül mindenki kapott, aki eljött, de nem volt belépője), valamint két Linkin Parkos póló és egy keretbe foglalt, dedikált poszter is gazdára talált. Az egyik pólót én nyertem.
Másnap 11.15-kor kezdetét vette a csúcstalálkozó. Mikor az olasz, illetve brazil lakótársaimmal odaértünk a Ziggo Dome-hoz, már jó páran álltak a bejárat előtt - picit odébb pedig az első sorok reményében azok is elkezdtek gyülekezni, akik csak az esti koncert miatt érkeztek. Sikeresen átjutottam a security check-en a DSLR gépemmel - okosan szétszedtem, és senkinek nem tűnt fel, hogy azért olyan kicsi, mert egyáltalán nincs rajta objektív. A bejáratnál megkaptuk a Mike Shinoda által tervezett karakterekkel díszített Summit passunkat, egy ugyanolyan mintájú pólót, illetve egy köteg matricát, szintén Shinoda rajzaival. Azt is el kellett döntenünk, hogy on stage vagy off stage programon akarunk majd részt venni, mondván, hogy mindkettőre nem lesz időnk. Én a backstage tourt választottam, így narancssárga karszalagot kaptam a csuklómra - a másik lehetőség a hangszerek kipróbálása lett volna a színpadon, mindkettő az LP Crew vezényletével. Miután beértünk és a külön erre az alkalomra készített Summit zászlókat, melyek a koncert alatt Mike Shinoda és Joe Hahn hangszereire voltak aggatva, mindenki aláírta, megkezdődött az eligazítás. Az LPU szervezők, Lorenzo és Lulu, átvittek minket egy másik folyosóra, ahol már kipakolták a Silent Auction asztalára a dedikált relikviákat, többek közt egy, a zenekar tagjai által aláírt gitárt, dobverőt, pólót, CD-t, melyekre licitálni lehetett. Tagsági kártyát is válthattunk a következő évre, továbbá vásárolhattunk LPU CD-ket, illetve különböző exkluzív dolgokra jogosító tombolát - három fő nyerhetett fotós passt, mellyel az első három szám alatt a fotós árokból fényképezhettek, hatan nézhették a színpad széléről szintén az első három dalt, ketten pedig az egyik stábtag pozíciójából az egész koncertet. Három szerencsés kaphatott közös képet a zenekarral, illetve 10 főt sorsoltak egy különleges backstage tour-ra Mike Shinoda és Dave Farrell (Phoenix) vezetésével. A Music for Relief-nek is volt egy standja, illetve kiterítettek egy hatalmas papírt (Art Wall), melyre mindenki rajzolhatott, és lehetett fotózkodni a turnémacival egy Linkin Park és MFR logókkal díszített fal előtt. Én nem vettem mást, csak tombolát, de azt sokat - a legtöbbet a fotópasszos, a többit pedig a közös fénykép, illetve backstage tour dobozba szórtam, bár a két utóbbiban nem nagyon reménykedtem, mert azok szó szerint csurig voltak sorsjegyekkel. Nem rossz biznisz ez a csúcstalálkozó. A mellettem álló fiú 150 euróért váltott tombolát, az aláírt gitár pedig, ha jól emlékszem, 1150 euróért ment el.
Miután mindenki feloldódott, megkaptuk az ebédet: leves, szendvicsek holland specialitásokkal, illetve süti, ásványvíz és üdítő volt az "étlapon". Csaknem 3 óráig szinte semmi más nem történt - emiatt sokan panaszkodtak is picit utólag, főleg, hogy a többi, számunkra igen fontos program ennek okán lerövidült. Fogalmam sincs, miért nem kezdtük el időben a sorsolást - talán mert akkor még igazából nem is volt ott a zenekar.
Máig nem értem, hogy lehetett ekkora mákom. Kihúzták a nevem a backstage tour-ra. Igazából fel se fogtam, hogy Mike és Dave fog végigvezetni a folyosókon, meg is lepődtem, mikor láttam, hogy a mellettem álló lány, aki szintén a nyertesek közt volt, konkrétan remegett az izgalomtól. Lorenzo felragasztott egy matricát a passomra - szegény biztos nem értette, miért nem sikoltozok. Aztán a következő meglepetés: megint kihúztak, ezúttal a fotóspassra pályázók közül. Sajnos azonban a szabály az, hogy egy ember csak egyetlen Linkin Park experience-t nyerhet - hiába próbálkoztam, választanom kellett. És akkor én a backstage tour mellett döntöttem, mert azt az életben többet nem nyerem meg, tuti. Amikor harmadszorra is kihúztak, szintén fotós passra, már nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak a dolgon - mintha az ég adott volna még egy esélyt a választásra, miután a DSLR gépemet is azért hoztam, hogy fotózhassam a zenekart. Maradtam a backstage tournál, de arra megkértem Lorenzot, cserélje már le a kapuban felragasztott narancssárga karszalagom, mert kétszer nem akarok backstage tour-ra menni (egyszer a zenekarral, egyszer meg a crew-val), akkor inkább fölmennék a színpadra kipróbálni a hangszereket. "Nem probléma" - hangzott a válasz, annak ellenére, hogy az exkluzív nyereményem miatt majdnem lekéstem a dolgot, mert (valószínűleg a csúszás miatt is) egy időben zajlottak az események, amelyeken részt lehetett venni.
A sorsolás után felsorakoztunk a bejáratnál, aztán egyszer csak kivágódott az ajtó és ránk rontott a teremből üvöltő zene. Hirtelen mindenki izgalomba jött és próbált tódulni befelé - nem felejtem el a pillanatot, mikor végre megláttam a hatalmas, fényárban úszó színpadot, ahol - bár reménykedtünk picit - nem a zenekar, hanem a stáb tagjai szólaltatták meg a hangszereket. A kivetítőkön megjelent az LPU SUMMIT felirat és Mike karakterei, mi pedig szépen körbeálltuk a pódiumot. A prémium jegyesekről (jómagam is) listát készítettek, mert nekünk úgynevezett will call belépőnk volt, azaz csak egy visszaigazolást kaptunk e-mailben a vásárlásról, magát a jegyet a helyszínen, a box office-ban kellett volna felvennünk az ahhoz járó ajándékokkal együtt. A box office azonban akkor még nem nyitott ki, így az LPU szervezők intézték helyettünk a hivatalos dolgokat, hogy emiatt ne mulasszunk el egyetlen programot se. Rögtön ezután eligazítás következett, voltak, akik megkezdték a hangszerek birtokba vételét, egy másik csapat elindult a stábtagokkal backstage tour-ra, mi pedig, a 10 szerencsés, Lorenzo társaságában felkerekedtünk, hogy megkeressük a túravezetőinket. Nekem nem igazán volt új a közeg, voltam már backstage-ban korábban is, de azért az egy érzés, mikor látod, hogy a falakon mindenfelé Linkin Park táblák sorakoznak. Egy ponton megálltunk, hogy megvárjuk, amíg Mike és Dave értünk jön - közben mindenki a folyosót pásztázta, hátha felbukkan egy ismerős arc. Az első, akivel találkoztunk, Mike felesége, Anna Shinoda volt - átszaladt egy messzi átjárón egy pillanatra, de odaintegetett nekünk. Aztán az egyik távoli, nyitott ajtónál, egyszer csak megjelent Chester Bennington - laza tánclépésekkel járkált fel alá, olykor kipillantva a teremből felénk, melynek hatására a körülöttem álló fiatal lányok majdnem elájultak. Ugyanabból a szobából jött ki Mike és Dave, lassan, komótosan elindulva felénk - Dave első mondatára (Akkor most a kamerákat letenni) megfagyott a levegő, de csak addig amíg hozzá nem tette: "Ugyan már, csak vicceltem." Megkérdezték, mit akarunk látni (ami persze hülye kérdés, nem mit, hanem kiket) - ezen azért picit meglepődtem, igazából úgy tűnt, nem sok tervük van arra, hogy mit mutassanak meg, pedig nem először csinálják.
Nem tudom, hogy Mike vajon gondolatolvasó-e, de egyenesen abba a szobába vitt minket, ahol Chester tartózkodott, ráadásul nem egyedül, Anna Shinoda is ott volt vele. Chester odajött hozzánk, mindenkivel kezet fogott, aztán Mike elkezdte magyarázni mi van a szobában, kihúzogatta a fiókokat, hogy lássuk, mit rejtenek - én pedig egy hirtelen gondolattól vezérelve odaléptem hozzá, hogy lehet-e egy gyors kérdésem. Mondtam neki, hogy olvastam a könyvet (Learning not to Drown), amit a felesége írt és itt van velem, odamehetnék-e Anna-hoz egy pillanatra. Persze, és már hívta is Annat, aki iszonyú kedves volt, tényleg. Amíg dedikálta a könyvem, a többiek eltűntek a függöny mögött, Chester pedig nekiállt vacsorázni. Mikor utánuk rohantam, egy konyhában találtam magam - a társaimat úógy látszik, ez érdekelte. Néhány perc múlva ismét abban a szobában voltunk, ahol Chester és Anna tartózkodott, de akkorra már ott volt Brad Delson is. Csináltam pár képet, illetve megkértem egy lányt, hogy próbáljon már meg úgy lefotózni, hogy Mike a háttérben van - amit persze Mike meglátott és odalépett hozzám, kezét a vállamra téve, hogy várjak, akkor készítsünk már közös fotót. Azt hiszem, itt kezdődött minden - akinek volt mersze, bepróbálkozott egy-egy személyes fotóval, amit igazából nem is lehetne, hiszen az egy másik nyeremény a tombolán, de persze a zenészektől függ minden. De nem hiszem, hogy bárkit visszautasítottak volna. Mike után Chestertől is kértem egy fotót. Mire végeztünk, a többiek már elindultak, de én azért még odaléptem Anna-hoz, hogy vele is lefotózkodjak. A baj csak az volt, hogy addigra a társaim már kimentek, mire én kitaláltam, hogy esetleg megkérhetnénk Brad Delson-t, hogy fotózzon le. Megtette, aztán pedig Anna fotózott le Braddel. Komolyan mondom, így utólag tényleg elképesztő, mire képes az ember!
A folyosón ismét csatlakoztam a csapathoz. Mike szerintem tudatosan irányította úgy a dolgokat, hogy összefussunk azzal a csoporttal, akiket a crew vezetett körbe - hatalmas volt a pillanat, ahogy a többiek meglátták őt, minden kamera és telefon azonnal felemelkedett. Ez nagyon jófejség volt tőle, azt gondolom. De Dave is iszonyú barátságos volt. Nem is tudtam, hogy ennyire közvetlen. Mikor a túránk végéhez értünk, természetesen tőle is kértem egy fotót.
Lorenzo visszavitt minket a küzdőtérre, ahol úgy tűnt, a többiek már befejezték a hangszeres-programot, picit bántott is, hogy erről lemaradtam, de aztán egyszer csak ismét odalépett hozzám, hogy gyorsan szaladjak fel a színpadra, mert még csak most megy föl az utolsó csoport. Így én is kipróbálhattam, illetve pózolhattam a zenészek gitárjaival, billentyűzetével, dobfelszerelésével, ami iszonyú nagy élmény volt azért. Mikor végeztünk, kijött a zenekar a színpadra, és előadtak nekünk két dalt (Burn it down, Place for my head), egyedi stílusban, majd sorra helyet foglaltak a kifutón és válaszoltak az általunk feltett kérdésekre. Közben csináltunk egy flashmobot - mindenkinek volt egy Shinoda-álarca, amit egy adott pillanatban egyszerre az arcunk elé tettünk, csak páran trollkodtak egy-egy Chester, Brad, Rob, illetve Joe maszkkal. Mike nevetett, szerintem egész jól sült el a dolog. Aztán egy nagy kört alkotva fel kellett sorakoznunk a teremben, ők pedig két irányban elindultak, hogy dedikálják, amit szeretnénk. Fel sem tűnt, milyen csúszásban vagyunk, csupán az, hogy szinte csak aláfirkantják a dolgokat és rohannak tovább - akkor tudatosult bennünk, hogy kifutottunk az időből, mikor közölték, hogy pár perc és nyitják a kapukat, azaz betódul az utcán várakozó tömeg. Voltak, akik a hírre azonnal odarohantak a kordonokhoz, hogy elfoglalják az első sorokat - én meg odaszaladtam Chesterhez, akit egy kisebb tömeg vett körül, mert az ő aláírása még hiányzott. Nem tudom, mikor és hogyan tűnt el aztán, csak azt vettem észre, hogy a terem ajtajai kivágódnak és emberek százai rohannak a színpad felé. Odaléptem Lorenzohoz, hogy akkor mi lesz a jegyemmel, hogy tudok felmenni, elfoglalni a helyem, mire ő, hogy ha gondolom, maradhatok lenn az első sorokban és a jegyhez járó ajándékokat koncert után megkapom. Igazából mindenki maradhatott végül. Azok is, akiknek eredetileg nem is volt jegyük - vehettek a Summit alatt, de gyanítom, hogy voltak, akik anélkül is végignézték a koncertet. Ez mind a csúszások miatt alakulhatott így. Ahogy az is, hogy azok, akik közös fotót nyertek a zenekarral, végül nem kapták meg a nyereményüket, mert már nem volt rá idő - őket a színpad szélére pakolták fel, hogy onnan nézzék az első három számot, azokkal, akik konkrétan ezt kapták a tombolán, de utólag hallottam, hogy egyeseknek ez nem igazán tetszett. Olyanról is tudok, aki nem kapott mindenkitől aláírást - volt, aki a saját gitárját cipelte el a hátán az eseményre, és csak otthon vette észre, hogy hiányzik egy autogram. Nem tudom, mi lehetett az oka a késésnek - de jómagam, azt hiszem, ilyen élmények után nem panaszkodhatom.
Életem eddigi legfantasztikusabb Linkin Park koncertjét éltem át aznap este. A kifutó mellett álltam, körülöttem hardcore LP fanok - leírhatatlan volt a hangulat, ahogy együtt tomboltunk. A zenészek sokszor nekünk énekeltek, kezet fogtak velünk, megemlítettek minket és egy dalt kifejezetten az LPU-nak dedikáltak a színpadon. Mike az egyik szám alatt elkérte valakitől az LPU-s sapkáját és abban rappelt egy darabig - brutális érzelembomba volt minden pillanat! A koncert után pedig valami olyasmi történt, amit még soha eddig nem tapasztaltam - miközben a tömeg megindult kifelé, mindenki egyszerre ordította az In The End című dal refrénjét. Csak úgy visszhangzott az aréna, szabályosan beleremegtek a falak - lúdbőröztem, ahogy az emberek masszájában sodródtam kifelé.
A kapunál megkaptuk a jegyhez járó ajándékokat, aztán bevágódtunk az aréna melletti bárba egy italra, mert a koncert alatt semmit nem tudtunk venni. Zsetont kellett volna váltani, mert csak azzal lehetett fizetni az épületben - de az túl sok idő és elveszítettük volna a színpad előtti helyünket. A bárban stílusosan Linkin Park szólt, mi pedig ordítva énekeltük az összes dalt még akkor is, mikor már visszaindultunk a szállásunkra. Nagyon jól éreztem magam, persze, ha nem nyerem meg a backstage tourt lehet, hogy picit csalódott lennék a csúszások okán felmerült hiányosságok miatt, de így, hogy ekkora mázlim volt, tökéletesen sikerült az egész. Biztosan nagyon bánnám, ha nem mentem volna el. Ilyen élményekben azért nem nagyon van része az embernek. A hibákkal együtt is azt gondolom, példaértékű a rendszer, ahogy a Linkin Park az LPU-val karöltve kiépítette a kapcsolatát a rajongókkal - így lehet stabil tömegbázist teremteni és megtartani a közönséget.
Képek az eseményről:
