Most minden olyan távoli. Az elmúlt hónapok eseményei, mintha valaki mással történtek volna - nem velem. Valaki mással. Furcsa az ébredés...

Idegen a csend. Félek megtudni, amit nem akarok. Felismerni az idő múlását, az elpazarolt perceket - amiket megtölthettünk volna, ha Te is úgy akarod - amiket talán mások töltöttek meg így... még nem tudom, még remény itat át minden gondolatot...

Remény és várakozás. Állandó szereplők. Néha eltűnnek, megmarnak - hogy a kétségbeesésből aztán ismét felemeljenek, a távolban új fényeket gyújtva.

Ez vagyok én. Ragaszkodó - elvekhez, álmokhoz, vagy talán csak érzésekhez, amiket kiváltanak - amiket kiváltasz, elég, ha Rád gondolok... mert itt vagy velem most is - ahogy itt voltál az elmúlt hónapok alatt. Vittelek magammal mindenhová, talizmánként az úton...

Még van egy kis időm beleálmodni magunkat a közelgő napokba - elképzelni a pillanatot, tervezgetni a csendet, amit az elakadt szavak lehelnek közénk, csordultig töltve érzésekkel...