Komolynak tűnsz. Mi történt? - a lány összerezzent, ahogy a szavak felhasították a kettejük közt feszülő csend láthatatlan burkát, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, két ismerős személy lépett a helyiségbe. Az újonnan érkezők fejbiccentéssel üdvözölték őt, majd a szemközti asztalnál ücsörgő férfi felé irányították a lépteiket. Tompa sercegéssel izzottak fel a cigarettaszálak, újabb perceket rabolva a közösnek hitt időből - mintha nem lett volna elég hosszú a csaknem három hónapja tartó várakozás.
A lány is rágyújtott. Valójában nem igazán tudta, mitévő legyen, minden porcikája reszketett a közelgőtől. A férfit most is pontosan olyan elragadónak látta, mint azon a reggelen, mikor a napi rutinból egy pillanatra kizökkenve először találkozott a tekintetük. Mintha gyomron rúgták volna, még a lélegzete is elakadt, egyszerűen nem bírta levenni a szemét a tömegben sodródó idegenről.
- Ki ez a férfi? - kérdezte a mellette álló leányzót, a közöny hamis álarca mögé bújva.
- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát amaz. – Az uniformisa alapján biztosan valami fejes lehet.
Valóban - gondolta a lány, ahogy jobban szemügyre vette az illetőt, akinek arányos idomain tökéletesen állt a hófehér egyenruha. Maga sem tudta, mi történt vele, miféle bűvös erő ragadta magával, ilyen szinten soha nem hatottak rá a külsőségek. A nála legalább egy fejjel magasabb férfi egyébként tényleg sármos volt, afféle mucho típus, az évek számát leplező arcvonásokkal – bár a szőkékért sosem volt oda, ennek most nem volt jelentősége, a mohaszín szempárba merülve azonnal elveszett. Lábai elgyengültek, arcát elöntötte a forróság, s ereiben egyre hevesebben lüktetett az élet - kész, vége! Bármennyire küzdött, képtelen volt elnyomni a lelkében kavargó érzéseket.
Az elkövetkezendő néhány óra komoly erőfeszítéseket követelt. Hiába igyekezett, nem tudott száz százalékosan a munkájára koncentrálni. Automatikusan szervírozta a gőzölgő fogásokat a pult előtt sorakozó vendégeknek, miközben gondolatai egyre csak az ismeretlen férfi körül jártak. Nem kellett sokat találgatnia, hamarosan megtudta, hogy ő lesz az új menedzser, aki a néhány nap múlva kezdődő dry dock vezényletével is megbízást kapott föntről. Az információ hallatán nem volt túl boldog - ezek szerint ismét zsákutcába tévedt. Az ő pozíciójában hogyan is lenne rá esélye, hogy jobban megismerje?!
Tétova mozdulattal nyúlt a hamutálca után, közben lopva a férfira nézett, aki kissé feszengve társalgott az imént érkezőkkel. Egészen máshogy festett a farmer és a hozzá tökéletesen passzoló pulóver kombóban - azelőtt szinte csak egyenruhában látta, kivéve persze a drydock időszakát, amikor overálban és melegítőben rohangált mindenki a fedélzeten. Annak ellenére, hogy iszonyú nehéz volt, nagyon élvezte azt a két hetet - valahogy nem is érezte kimerültnek magát, pedig irdatlan súlyokat kellett megmozgatnia. Nem törődött azzal, hogy lábait égő sebek, testét sötét foltok borítják - mindent elhomályosított a várakozás izgalma. Még most is tisztán emlékezett rá, mikor a többiekkel láncot alkotva kézről-kézre adogatták azokat a baromi nehéz dobozokat; egyszer csak beállt mellé a férfi, és ahogy felé fordult, a doboz alatt a kezét az övére szorította. Hirtelen megtorpantak a percmutatók - idő és tér megsemmisült, ahogy egymás szemébe néztek - úgy tűnt, mintha a férfi valamiért nem akarná elengedni, amivel persze sikerült teljesen zavarba hoznia. Sok ilyen döbbenetben volt még része az elmúlt hónapok alatt - az olasz mucho érkezésével teljesen megváltoztak a hétköznapjai. Eszébe jutott, ahogy karácsony reggelén a veranda ajtajában egyszer csak elé lépett... - Merry Christmas! - mondta, majd tréfásan hozzátette: - szívesen megcsókolnálak, de a vendégek előtt ez sajnos nem lehetséges. A lány meglepetésében majdnem eldobta a tálcát, amivel épp egyensúlyozott - motyogott valamit zavarában, aztán gyorsan tovább szaladt az asztalok között. Este aztán a vacsoránál újra találkoztak - mikor is a férfi egy hirtelen mozdulattal magához húzta és kis híján szájon csókolta mindenki előtt... Nem csoda, hogy ezek után elég volt csak messziről megpillantania, azon nyomban kiejtett mindent a kezéből...
Székcsikorgás robbantotta szét az emlékeket - távozni készültek az imént érkezők. Kézfogás, ölelés és kölcsönös jókívánságok után ismét kettesben maradtak a helyiségben. Egyikük sem mozdult, nem is néztek egymásra - mintha egyformán zavarban lennének. - Vajon most mi fog történni? - hasított belé a kétségbeesés, miközben lopva a férfira nézett. Abban a pillanatban egészen fiatalnak tűnt - mint egy kisgyerek, úgy ült ott a falra szerelt képernyőt bámulva. Aztán egyszer csak megmozdult, egészen lassan felemelkedett a székről és tekintetét az arcába fúrva határozott léptekkel elindult feléje. A döbbenettől minden ereje elszállt, visszafojtott lélegzettel várta a közelgőt - rá se mert nézni, csak, mikor már ott állt közvetlen előtte, akkor emelte fel a fejét. Néhány percig csak bámulták egymást összekapaszkodó tekintettel, majd hirtelen elöntötte a forróság, ahogy megérezte derekán a férfi karjait. Egyetlen néma sikolyba sűrűsödött az összes korábbi öröme és fájdalma, ahogy lehunyt szemmel elmerült a végzetes csókban. Mintha a világ kifordult volna önmagából, egyszerre minden értelmét vesztette - megszűnt a rajtuk kívüliség.
Nem tartott sokáig - mégis végtelennek tűnt a pillanat. Ahogy távolodott az ajkuk, az érintéstől megrészegülve fürkészte a férfi tekintetét... - Miért nem mondtad? - súgta halkan, de a lány torkában elakadtak a szavak - válasz helyett könnyes szemmel fúrta arcát egy újabb ölelésbe. Aztán egyszer csak ismét megérezte állán a puhán kutató ujjakat - hagyta, hogy a férfi magához húzza és ajkuk újra egymáshoz érjen. Olyan mély és szenvedélyes csók volt, olyan érzelmeket felszabadítva, maga a lány sem értette, honnan törnek elő... Görcsösen kapaszkodott az erős karokba, hogy a pillanat ne érjen véget, dacolva a ténnyel, melyről már hetek óta mindenki tudott...
- Vigyázz magadra! - szólalt meg egyszer csak gyengéden a férfi, majd örökre eltűnt az ajtó mögött. A lány még hosszú percekig bámult utána. Némán. Mozdulatlanul. Mintha valami eltört volna benne - nem sírt, csak ült összeroskadva, üresen meredve maga elé.
Egyszer régen valaki azt mondta, túl mélyen éli az életet. Talán így van - talán nem - töprengett, ahogy a kilencedik emelet korlátjának dőlve szétnézett. Tehetetlenségében ordítani tudott volna - soha nem érzett ekkora fájdalmat azelőtt. Vágyakozva követte tekintetével a magasban keringő madarakat - abban a pillanatban döbbent rá: bár a hajó messzire repíti, áthághatatlan korlátokat emel köré. Csak állt, üresen bámulva az alkonyat vérző testébe fúródó toronyházakat - a szíve ott maradt az egyre távolodó part egyik kandeláberénél...
