Persze azért írok. Mindennap. Főleg éjjel - a nappali zajok ugyanis elnyomják a gondolatokat. Van, hogy csak fejben teszem, csupán néhány mondat hagy nyomot egy-egy 'új dokumentumon', s ezeknek is csak töredéke kerül fel a hálóra végül.

Különös napszak az éjjel - a világ kifordul önmagából, s valahogy könnyebben formálódik szavakká a kimondhatatlan. Ilyenkor más értelmet nyer minden - az érzések szétfolynak, s mintha egy nagyító lencséjén keresztül látnánk, a dolgok túlnövik mivoltukat. A képzelet új valóságot teremt, mesét sző a vágyak selymét gombolyítva, az élek eltűnnek, a terek egybenyílnak - összemosódik mindaz, mi korábban külön létezett.

A lehetetlen végtelen egyszerűnek hat - csak egy karnyújtás, egy apró mozdulat! S máris enyém, ami sosem volt - az vagyok, aki korábban soha. A hit porrá zúzza az akadályokat - szinte mágnesként húz magához az elérhetetlen. Már látom is a fényt az út végén, s a távolban kirajzolódó ismerős kontúrokat. Rám mosolyogsz... - milyen különös érzés! S egyben fájó, hogy nappal észre sem veszel...