Azt mondják, Los Angeles az álmok városa, ahol bármi megtörténhet az emberrel. Hogy ez mennyire igaz, csak akkor derült ki számomra, mikor a csodák sorozatát a saját bőrömön tapasztaltam. Azt hiszem, életem egyik legfontosabb hetét töltöttem az angyalok városában - olyan élményeket éltem át, melyek végérvényesen átírták a holnapokat.
Egy hirtelen ötlettel kezdődött az egész. Mi, akik a hajón dolgozunk, C1/D vízummal lépünk be az Egyesült Államok területére, és csak a szerződésünk időtartama alatt tartózkodhatunk ott, ahogy lejár a munkakapcsolat a céggel, azonnal el kell hagynunk az USA-t. A cég előre megveszi a repülőjegyünket, ezzel egyúttal garantálva, hogy elhagyjuk Amerikát. Azonban ha időben szólunk, van rá lehetőség, hogy a szerződésünk befejezése után még maradhassunk egy darabig utazgatni, vásárolni, pihenni picit, de ehhez hat héttel a hazautazásunk előtt be kell adni egy kérvényt. A cég általában elfogadja és az általunk megjelölt időpontra vásárol repjegyet hazafelé, de még van egy próba, amin át kell menni - leszállásunk napján van egy utolsó immigration inspection, mikor is amerikai hivatalnokok érkeznek a hajóra, hogy pofavizitet tartsanak az újonnan érkezők és a távozók között. Ha épp rossz napjuk van, vagy nem tetszenek nekik a kérdéseikre adott válaszok (hova mész, minek, kivel stb...), akkor mindenmiféle indoklás nélkül, simán törölhetik a kis kirándulást és azonnal hazaküldenek. De ha nem merül fel bennük a gyanú, hogy esetleg illegálisan kinn akar maradni az ember, akkor lepecsételik a papírokat.
Azelőtt soha nem fordult meg a fejemben, hogy akár egy nappal is tovább maradjak Amerikában, mindig rohantam haza a családomhoz és a barátaimhoz, akikkel a hosszú ideig tartó távollét miatt egyre nehezebb volt megőrizni kapcsolatunk korábbi minőségét. Aztán egyszer, mikor egy számomra nagyon kedves mexikói kollégámmal beszélgettem, kitaláltuk, hogy menjünk el közösen Los Angelesbe. Azt mondta, neki rokonai is vannak ott, így a szállással sem kell bajlódnom - minél többször szóba került a dolog, annál inkább megjött hozzá a kedvem. Akkor még akár 29 napot is meg lehetett kérvényezni és a cég abból a városból vette a hazáig szóló repjegyet, amelyiket mondtuk - sajnos azóta már szigorítottak a dolgon és csak egy hetet engedélyeznek, orlandói indulással.
A tervezgetések során lassan kiderült számomra, hogy egyedül fogok utazni Los Angelesbe - a barátom ugyanis végül úgy döntött, mégsem jön el. Nem zavart a dolog, hiszen máskor is gyakran utaztam, vagy vettem részt különböző eseményeken egymagam - nem tudom miért, de valahogy sosem volt fontos másoknak az, ami nekem tényleg számított, azt hiszem. Korábban bántott a dolog, mert én nem nagyon szoktam nemet mondani senkinek, még akkor sem, ha egyáltalán nem érdekel az esemény, ahova hívnak - sokszor csak a másik miatt bólintok rá, hiszen teljesen mindegy, hol vagyok, ha jól érzem magam annak a társaságában, akivel megyek. Szerintem. Na mindegy. A lényeg, hogy végül Los Angelesbe is egyedül mentem - de egyetlen másodpercre sem éreztem magam magányosan. Sőt!
Mikor a kedvenc együttesem tagjai, akiket sosem láttam élőben azelőtt, meghirdettek január 11-ére, ráadásul pont Los Angelesben egy jótékonysági koncertet, megkezdődött az őrület. Aznap érkeztem volna én is oda, de a menetrend szerint sajnos csak este. Már az is bonyodalmakat okozott, hogy Interneten keresztül átutaljam a pénzt a megadott számlára és ezt elég gyorsan tegyem ahhoz, hogy benne legyek az első 300 adakozóban, akik így a színpad előtti részről nézhetik a Bad Religion, a The Offspring és a Linkin Park fellépését. Még a recepciósok főnöke is az álmom megvalósításán dolgozott, az irodájába is beengedett, hogy az ő gépén, ami gyorsabb, mint a kabinban használt laptopom, próbáljam intézni az utalásokat. Új repjegyet is kellett foglalnom, és persze el is kellett érnem valahogy a gépet, ami 12.30-kor indult Orlandoból. Közben szállást is intéztem már egy hétre Hollywood közepén - le kellett velük e-maileznem, hogy tartsák a szobámat akkor is, ha csak vasárnap fogok odaérni - szombatra pedig foglaltam egy másik szállást a koncerthelyszín mellett. A szervezésben a Music for Relief munkatársa, Whitney is sokat segített - ők rendezték ugyanis a Linkin Parkkal karöltve ezt a Concert for Philippienes elnevezésű jótékonysági estet a Club Nokia koncerttermében.
A testvéremtől később megtudtam, hogy idehaza minden ismerőse azt mondta, nem fogok odaérni időben - őszintén szólva magam sem tudom, hogy sikerült, az a napom tényleg kész őrület volt. Reggel hatkor immigration inspection - annyira izgultam, hiszen már egy csomó pénzt beleöltem és már totál bele is éltem magam, hogy megyek Los Angelesbe, ráadásul január 11. a születésnapom... - végül a hivatalnok csaj lepecsételte a papíromat. Rohanás dolgozni - hiszen leszállásunk napján még részt kell vennünk a reggeliztetésen - tényleg kész téboly, az ember szaladgál ide-oda (kabinleadás, csomagellenőrzés, egyenruha-elszámolás, utolsó fizetés, papírok, útlevél....stb...). Nagyjából 10 órakor hagytam el a hajót és a szokásos 10.30-as időponthoz képest csaknem félórás késéssel indultunk buszokkal a reptérre. A végén már ordítottam a sofőrrel, mert azt ígérte, 11.15-re ott leszünk (ha tudom, hogy nem, taxiba ülök, hiszen tényleg fontos volt, hogy elérjem a gépem) - végül 12.45-kor ugrottam ki a buszból, felnyaláboltam a bőröndöm és berohantam a hatalmas épületbe. Az első security alkalmazottat elkaptam és kértem, hogy segítsen, mert lekésem a járatom - mindenki nagyon készséges volt, így extra-gyorsan ment a csomagfeladás, becsekkolás, biztonsági vizsgálatok - komolyan mondom, az utolsó pillanatban vágódtam a kapuhoz, illetve ugrottam fel a gépre.
Dallasban át kellett szállnom, majd este 5 körül végre megérkeztem Los Angelesbe. Ott taxiba ugrottam és 6-kor már a hotelben ordítoztam a recepcióssal, aki, mivel elromlott a nyomtatójuk, nem tudta elvégezni a becsekkoltatást. Nagyjából 10 perces pánik után végre megkaptam a kulcsom és nemsokára már kiterülve feküdtem az ágyamban, teljes végkimerültségben.
Kis pihenés után rendbe szedtem magam és egy óra múlva elindultam a Club Nokia-ba, ahol újabb váratlan fordulatként a securitys közölte, hogy nem vihetem be a fényképezőgépem. Hurrá. És akkor most hova tegyem? Szerencsére volt néhány széf a folyosón, ahova pár dollárért be lehetett zárni, így végül sikerült bejutnom a terembe. Vettem egy sört és elfoglaltam a helyem bal oldalon, elöl - iszonyú izgatott voltam, hogy milyen lesz az első Linkin Park élményem. Miután egy kis klub helyiségben tartották a koncertet, egészen intim volt a hangulat és minden zenész olyan közel volt, el se akartam hinni, hogy ez lehetséges. Az egyik számnál Mike Shinoda lejött a színpadról és megállt közvetlen előttem, majd a mikrofont a közönség felé fordítva pacsikat osztogatott és kezet fogott velünk.
Hatalmas élmény volt. Még most is beleborzongok, mikor eszembe jutnak az est pillanatai - a legnagyobb dolog viszont, mely korábban csupán titkos vágyként fogalmazódott meg bennem, a koncert után következett. Az utolsó taps után, mielőtt hazaindultam volna, az élményektől részegen még egyszer körbepillantottam a teremben, mikor is a színpad előtt, középen kisebb csoportosulásra lettem figyelmes. Közelebb mentem, hogy lássam, mire föl ez az izgalom - aztán egyszer csak, mint akit gyomron vágtak, hátrahőköltem a meglepetéstől. A közönség gyűrűjében a zenekar énekese, Chester Bennington álldogált és arcán széles mosollyal igyekezett aláírni mindent, amit a rajongók elé toltak. Elszédültem, egyszerűen nem hittem el, hogy ez lehetséges - majd lassan, remegő lábakkal elindultam a csoport felé. Még most sem tudom felfogni, hogy lehetett ekkora szerencsém - soha nem gondoltam volna, hogy valaha találkozhatok Chesterrel személyesen. Félelmetes érzés volt ott állni előtte és hallani, ahogy azzal a különleges hanggal, amit bárhol, bármikor felismer az ember, hozzám beszél. Aláírta az LPU tagsági kártyám és még egy közös fotót is készíthettem vele - az egyik srác, aki mellettem állt, nagyon rendes volt és lekapott minket kétszer is a telefonom fényképezőjével.
Nem tudom szavakba önteni, milyen érzés, mikor valamire nagyon vágysz, és egyszer csak váratlanul megtörténik veled - leírhatatlan az az eufória, ami akkor, ott szétáradt bennem. Még percekig ültem az utcán, az épület előtt egy padon - könnyes szemmel, mosolyogva bámultam az eget és nem is érzékeltem az éjszakai nyüzsgést, amely körülvett. Boldog voltam - azelőtt soha nem hittem, hogy ilyesmi lehetséges. Los Angeles a hely, ahol életemben először éreztem, hogy végre megérkeztem - itthon vagyok....
Képek itt:
