A kiscsillag nagyot nyújtózott, majd egy hirtelen mozdulattal felszökkent az égre. Öt piciny karját szétveszítve kényelmesen elhelyezkedett az éj bársonyköntösének redői között - pontosan ott, ahol két nagyobbacska társával minden este együtt világít.

Ma különösen tiszta volt a boltozat, egyetlen felhő, de még egy halovány ködpamacs sem úszott át rajta, így a kiscsillag zavartalanul gyönyörködhetett a hókristállyal megszórt panorámában. Elmélázva bámulta az ódon falak közt tompa narancsfényben kígyózó utcácskákat - mintha megannyi gyémántfüzért aggattak volna a Földre. Itt-ott egy-egy ablak még pislogott néhányat, de rövidesen már minden épület lehunyt szemmel dorombolt az álmok vánkosán. Csak a szél barangolt fel, s alá a szunnyadó városban - mint holmi kísértet a néma kopjafák között.

Az egyik ablaknál hirtelen megtorpant - a függöny mögül sápadt fénysugár fúródott az éjszaka testébe, világot gyújtva a párkány előtti havas területen. A kiscsillag is észrevette az utcára szűrődő lámpafényt, s kissé közelebb húzódva kíváncsian bekukucskált az épület gyomrába.

A szobában egy férfit látott, aki az asztala fölé görnyedve meredt maga elé - a padlón összegyűrt papírosok, néhány töltőtoll és egy rongyos verseskötet hevert szanaszét. A falra szögelt, megkopott fényképek között egy kakukkos óra számlálta bágyadtan a perceket, melyek ezen az éjszakán minden évben szeretettel töltik meg az emberek szívét. Ám a férfin mintha nem fogott volna a földöntúli csoda – magába roskadva gubbasztott a rideg falak között. "Vajon mi járhat a fejében?" - töprengett a kiscsillag, s úgy döntött, megvárja, mihez kezd a férfi - de hiába rostokolt órák hosszat az ablak előtt, a pirkadat ugyanúgy találta a virrasztó lelket: üresen, mozdulatlanul.

A boltozat már bíborba öltözött, mire a kiscsillag ráeszmélt, hogy egyedül maradt az égen. Még egy utolsó pillantást vetett a férfira, majd csalódottan a mélybe zuhant.