Pénteken beigazolódott, hogy a Sziget nagyszínpadán igenis van helye a keményebb zenei műfajoknak, ahogy a közéleti témákra is nyitottak az emberek. A Bring Me The Horizonra elképesztő tömeg érkezett, és Molnár Áronék műsorára is rengetegen voltak kíváncsiak. De a családosok sem unatkoztak, a cirkuszi sátorban pedig telt ház nézte a Recirquel: Liberty Love Rave című produkciójának lélegzetállító mutatványait.
Sokszor elhangzik, hogy a Sziget mindenkié – és valóban. Vannak, akik a gyermekeikkel együtt vetik bele magukat a fesztiválozásba, mert bizony a koncertek mellett akadnak olyan programok is, ahol az egész család jól érezheti magát. Ott van például a Vándor Vurstli, amely idén is a bejárattól nem messze kapott helyet, a magyar vásári szórakoztatás hagyományait a Szigeten is bemutatva. Ez a múltidéző vidámpark a rendezvényen a jókedv egyik bűbájos oázisának számít, ahol kicsik és nagyok együtt játszhatnak különféle célbadobókat, vagy próbálnak játékhalakat kipecálni a fák árnyékában elhelyezett, vízzel teli kádakból. A Karzat Színház múltidéző, utazó vidámparkja pénteken is tele volt érdeklődőkkel – tényleg öröm volt látni, mennyire élvezik a különféle ügyességi játékokat.
Vándor Vurstli / Fotó: Pogonyi Nóra
A napomat ebben a tüneményes vidámparkban kezdtem, ahonnan estefelé a cirkuszi negyedbe vettem az irányt. Útközben belebotlottam a sétáló utcaszínház egyik performanszába is, az Aldival szemben pedig, ahol óriási sor áll mindig, a brit The Working Boys Club interaktív művészeti és zenei projektjével találtam szembe magam. Ez a Serving Sounds névre keresztelt mobil pult attól különleges, hogy italok helyett a mögötte állók elektronikus zenei ritmusokat és basszust „szolgálnak fel”. A fesztiválozók a pulthoz lépve különféle tárgyakat (poharakat, aprópénzt, söralátéteket) érinthetnek meg, amelynek hatására a tárgyak szintetizátor-dallamokat, gitárhangokat, pergődobokat vagy ismert zenei alapokat indítanak el.
Serving Sounds / Fotó: Pogonyi Nóra
Közéleti témákra is van igény
Nem sokkal később már a The Joker gyomrában találtam magam, ahol Magyarország kedvenc reggeli műsora is helyet kapott. A színpadon Molnár Áron, Rainer-Micsinyei Nóra és Tapasztó Orsolya foglalt helyet, hogy különféle közéleti témák között lavírozva szórakoztassák a közönséget. Egészen elképesztő, mekkora érdeklődés volt erre a programra, ami jól mutatja, hogy az ország sorsa és a társadalmi kérdések továbbra is nagyon sok embert foglalkoztatnak, ahogy azt is, hogy a közéleti témáknak is lehet helye egy alapvetően zenei, kulturális és művészeti vonalon mozgó rendezvénynek.
Molnár Áron, Rainer-Micsinyei Nóra, Tapasztó Orsolya / Fotó: Pogonyi Nóra
Pénteken ismét a The Buzz adta az első zenei élményem. Amikor rákanyarodtam a színpadhoz vezető útra, már messziről hallottam, hogy valami irdatlan zúzás megy a helyszínen. Odaérve döbbenten tapasztaltam, hogy arrafelé eddig nem látott tömeg zsúfolódott a placcra, ahol épp a horvát Baby Lasagna szórakoztatott. A formáció Marko Purišić projektje, amit azért hozott létre, hogy műfaji kötöttségek nélkül alkothasson. 2023 végén mutatkozott be az „IG BOY” és a „Don’t hate yourself…” kislemezekkel, majd 2024 első felében világszerte berobbant a „Rim Tim Tagi Dim”-mel. A dal megnyerte a horvát Dora válogatót, az Eurovízión pedig második lett, miközben toronymagasan nyerte a közönségszavazást. Annak ellenére, hogy nekem eddig valahogy kimaradt ez a zenekar, és egyáltalán nem ismerem a munkásságukat, amit a The Buzz színpadán műveltek, engem is maradásra sarkallt. Elképesztő energiákat szabadítottak fel, és iszonyú jól szót értettek a jelenlévőkkel, akik az énekessel együtt őrültek meg a dalokra. Ráadásul remekül megalapozták a nagyszínpados headliner nem sokra rá kezdődő koncertjét.
Merthogy a main stage-en péntek este végre egy vérbeli rockmetálzenekar is helyet kapott: a Bring Me The Horizon csapata érkezett, hogy a brutális ledózerolják a fesztivált. Én annak idején a VOLT Fesztiválon láttam őket, és bár az a koncert jó volt, nem különösebben pörgetett fel, hogy a Szigeten is fellépnek. De miután én alapvetően a rockzenét szeretem, annak azért örültem, hogy a fesztivál poposodása megtorpanni látszik, ezt támogatván pedig úgy döntöttem, péntek este a BMTH fellépése lesz az egyik zenei programom.
Kell a rock és a metal
Nem bántam meg. Mivel én nem vagyok törzsrajongó, már a videójátékos sztoriba ágyazott produkció is az újdonság erejével hatott rám, de ami az intro után következett, arra nem voltam felkészülve. A Telexen olvastam, hogy a szerző fejét konkrétan leszakította a zenekar, amit én sem tudnék más szavakkal jobban kifejezni. Brutális erővel robbantak be a tagok a színpadra, ami rendre lángba borult, miközben folyamatosan küldték a közönséget stroboszkóppal, ami még inkább fokozta a dalaik egyébként is irdatlan intenzitását. Az első dal után, ami nem éppen a dallamosabbak közé tartozó Dehumanized volt, én komolyan attól tartottam, hogy a popzenéhez szokott közönség majd elvándorol egy másik színpadhoz, de nem ez történt. Sőt! Ahogy a zenekar bevonta a produkcióba a közönséget is, egyre többen érezhették meg, micsoda felszabadultságot képesek okozni a keményebb műfajok. Merthogy a teraszról, ahol álltam én azt láttam, nemhogy fogyatkozna a nép, inkább mind többen érkeznek, az emberek pedig simán megőrülnek az énekes Oli Sykesszal együtt, aki hol a kifutón, hol a színpadi emelvények különböző pontjain hörgött bele az éjszakába.
Bring Me The Horizon / Fotó: Pogonyi Nóra
A koncert egy pontján közös éneklésre invitált a frontember valakit a közönség soraiból, a kiválasztott delikvens pedig mondhatni, tökéletesen lehozta ezt a nem éppen egyszerű feladatot. A Recorder rámutatott, hogy az illető Kókai Barnabás a The Southern Oracle énekese volt, így – akár véletlenül történt, akár nem –, egyáltalán nem meglepő, hogy ilyen klasszul sikerült a közös produkció.
Az est vége felé érkeztek meg a zenekar populárisabb, dallamosabb számai, amelyek közül Syke a Can You Feel My Heart című klasszikussal búcsúzott el a közönségtől. Persze nem végleg, hiszen még jött a ráadás, amit egy archív felvételekből álló videó vezetett fel. Ekkor történt meg az, amire én, aki amúgy nem jár BMTH koncertekre, egyáltalán nem számítottam. Ahogy pörögtek a régi képsorok, végigkövetve a frontember pályafutását, egyszercsak felvillant a kivetítőn Chester Bennington, és rögtön utána Mike Shinoda is. Ebben a pillanatban úgy éreztem, mint akit mellkason vágtak, és ahogy a körülöttem állókból, belőlem is felszakadt egy hangosabb wow, és hát megmondom őszintén, mivel Bennington nekem nagyon sokat jelentett, rögtön ezután el is érzékenyültem.
Bring Me The Horizon / Oli Sykes / Fotó: Pogonyi Nóra
Oli Sykes számára Chester Bennington és a Linkin Park meghatározó zenei példakép volt. Az énekes fiatalon Linkin Park-rajongó volt, ami nagyban befolyásolta a Bring Me The Horizonhoz vezető útját. Chesterrel később személyesen is találkozott, a halála után pedig fel is lépett a hollywoodi emlékkoncerten, ahol a Linkin Parkkal együtt énekelte a Crawlingot. Ezért is került bele Bennington és Shinoda a montázsba, nyomatékosítván Sykes életére, illetve pályafutására gyakorolt hatásukat. Egyébként, ha jobban belegondolok, nemcsak zeneileg, hanem karakterükben és fizimiskájukban is van valami közös Benningtonban és Sykesban – különösen most, hogy Oli rövid, szőke hajra váltott.
Az archívokat három dal követte, a Drown közben a frontember a fotósárokban énekelt az első soros rajongókkal, akik közben fesztiválkellékeket aggattak rá, illetve az utolsó szám alatt volt még egy klasszik guggoltatás-felugrás is, amit szépen meg is csinált a közönség. Szerintem ez a kísérlet jól sikerült, igenis van helye a keményebb műfajoknak a Szigeten, és sokkal intenzívebb is egy buli, ha a main stage-re rendes nagyzenekarok érkeznek.
A produkció, amit mindenkinek látni kell
A zúzás után levezetésnek visszasiettem a cirkuszos negyedbe, ahol a sátorban minden este a Recirquel Liberty Love Rave címre keresztelt nagyszabású, erős vizualitású produkcióját lehet megtekinteni, amelyben a kortárs cirkusz, a modern és street tánc, valamint az elektronikus zene közös, lüktető színpadi univerzummá áll össze. Az előadásban, amit elképesztő fénydramaturgia kísér, mintegy harminc táncos, 8–10 kortárs cirkuszi előadó és egy DJ/MC szerepel, lélegzetelállító mutatványokkal szórakoztatva a közönséget. Én konkrétan tátott szájjal bámultam a légtáncosok produkcióját – volt, akiket a hajuknál fogva húztak a magasba, mások egymásba kapaszkodva emelkedtek fel. A látottak olyan szinten sodorják az embert, hogy amikor vége lett a műsornak, meglepve tapasztaltam, hogy már egy órája ülök a színpad előtt, mert még legalább ennyi ideig tudtam volna nézni a produkciót.
Légtáncos / Fotó: Pogonyi Nóra
De akadt más persze, a sátor mellett tűzzsonglőrök produkciójába futottam bele, akik úgy pörgették a lángoló rudakat és karikákat maguk körül, mintha azok nem is égnének. A Jardin Des Arts district varázslatos cirkuszi világában épp az a jó, hogy a Cirque du Sziget területén több attrackcióba is bele lehet szaladni a minihelyszíneken, délután például futtában akrobatákat, és csoportos táncot is láttam.
Szöveg, fotók: Pogonyi Nóra
