Mintha csak tegnap történt volna - az elmúlt hét hónap néhány órába tömörülve lüktetett a hirtelen feltörő emlékek között. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy megpillantottam az éj szövetén kirajzolódó lámpafüzéreket, a folyó felett feszülő hidak sápadtan ragyogó gerincét és az épületek gyomrából kiszűrődő halovány fényeket.

Egyszerre minden elhomályosult - ujjaim bizonytalanul matattak az arccsont vonalán, elmaszatolván az izgalom cseppjeit, melyek vékony patakokba gyűlve sodorták magukkal a tegnapok ólmait. Csak akkor döbbentem rá, mennyire hiányzott minden! - a hajón nem nagyon volt időm gondolkodni. Olyan szinten lefoglaltak a kötelező feladatok, hogy alig maradt néhány órám, amikor tényleg magamban lehettem. Nem is érzékeltem, milyen iszonyú távol vagyok az országtól, ahol születtem, illetve azoktól emberektől, akik igazán fontosak nekem.

Egyre növekvő gombóccá tolulva fojtogatott az izgalom, s ahogy közeledtek a fények, úgy nőtt bennem az érzés: végre itthon vagyok!