HIDDEN TREASURES OF CARIBBEAN - On StageHIDDEN TREASURES OF CARIBBEAN - On Stage
St. Maarten

HIDDEN TREASURES OF CARIBBEAN

Szikrázó napsütés, fehér homokkal borított part, azúrkék tenger, üdezöld pálmafák – aki sosem járt arrafelé, annak is valami ehhez hasonló kép él a fejében a karibi szigetekről. Sokszor álmodtam arról, milyen is lehet néhány napot eltölteni egy ilyen távoli csodavilágban, de soha nem hittem igazán, hogy ez egyszer megvalósul majd. Aztán jött „A Hajó” és egy csapásra megváltozott minden – kitárult a világ, ahogy felléptem a fedélzetre.

Négy évvel ezelőtt kezdődött. Korábban meg sem fordult a fejemben, hogy huzamosabb időre elhagyjam az országot, ám az egyre kilátástalanabb munkahelyi küzdelmek, az állandósulni látszó létbizonytalanság és a magánéleti kudarcok új útra tereltek végül. Azelőtt sosem hittem, hogy ilyen könnyedén fejest ugrik az ismeretlenbe, akinek már tényleg nincs mit veszítenie, nem gondoltam volna, hogy az egzotikus ábrándjaim egy szép napon realitásba fordulnak majd.

Persze nem volt egyszerű. Hónapokon át készültem. Munka mellett vendéglátást és angolt tanultam, hogy ha itt a lehetőség, megfeleljek az interjún. Két budapesti ügynökségnél is jelentkeztem, melyek külföldre közvetítenek munkaerőt – végül a GMN Hungary volt az, ahonnan elindult a „hajós karrierem”. Először egy prémium kategóriás, luxusutazásokat szervező cég óceánjárójára kerültem, ahol pincér asszisztensként összesen hét hónapot töltöttem a fedélzeten. A nagyjából 680 vendéget szállító hajóval bejártam a Földközi-tenger partján fekvő országokat, átszeltem az Atlanti-óceánt, körbehajóztam Dél-Amerikát és láttam az Antarktiszt. Álomszép helyeken jártunk, olyan országokban, ahova valószínűleg soha nem jutottam volna el – sokszor úgy éreztem, mintha egy film részese lennék, mintha mindaz, ami körülvesz, valamiféle mesevilág volna.

AntarktiszAntarktisz

Mindennek ára is volt persze. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt bennem félelem, hiszen meglehetősen bizonytalan nyelv- és szakmai tudással vadidegen környezetben kellett helytállnom, több ezer kilométerre az országtól, ahol eddigi éveimet töltöttem. A hajó pedig valóban, mintha egy külön kis világ lenne – más ritmus és törvények határozzák meg a mindennapokat, így akaratlanul is más dolgok kerülnek előtérbe. Az idő, legyen szó munkáról vagy pihenésről, iszonyú nagy jelentőséggel bír, ami nem csoda, ha az embernek átlagosan napi 13 órát kell dolgoznia. Ezzel szemben például a külsőségek abszolút nem számítanak, ahogy az anyagiaknak sincs igazán súlya a teljes ellátás miatt. A beszállás pillanatában mintha egy új élet kezdődne, mely a népes társaság ellenére is olykor magányosabb, majd a könyörtelen percek lassan átgyúrják az embert – többen feladják, ám aki képes hozzászokni, biztos, hogy sokáig marad.

Büszkeség, kalandvágy, anyagiak – mindez elég volt ahhoz, hogy végigcsináljam az első szerződésem, annak ellenére, hogy a katonaságra emlékeztető szigor, a fizikailag és mentálisan kimerítő robot teljesen kikészített. Azt hiszem, mindenért kárpótolt az a néhány óra, melyet olykor a fedélzetről a végtelen tengert bámulva, máskor egy-egy távoli ország partján sétálgatva töltöttem el.

Első „tengerész-kiképzésem” után kétszer műtötték a lábam, és munka nélkül, összesen nyolc hónap telt el, mire ismét hajóra szálltam. Új otthonom egy jóval nagyobb, 4000 utassal és 1500 fős személyzettel közlekedő úszó városként szeli a hullámokat Floridából indulva a Karib-tengeren. A világ első számú családi hajóutakat szervező cége a többi társaságnál jóval előnyösebb feltételekkel kecsegtette akkoriban leendő alkalmazottait, flottájának legújabb tagjával az örök nyár szigetvilágába kalauzolva.

Fantasy

A hajót Németországban építették, ahonnan elsőként New Yorkba utaztunk a keresztelő ünnepségre, majd pár nap múlva továbbindultunk az anyakikötőnkbe, Port Canaveralba. Innen hajózunk ki egyhetes turnusokban a Karib-tengerre, hol az északi, hol a nyugati részhez tartozó szigetek felé. Egyik héten Grand Cayman, Costa Maya és Cozumel, másik héten St. Maarten és St. Thomas az irány, péntekenként pedig mindig kikötünk a cég saját kis szigetén, mely hivatalosan a Bahamákhoz tartozik. Persze előfordult már, hogy néhány hónapig St. Maarten helyett Puerto Ricot vettük célba, illetve Costa Maya is lecserélődött egy ideig Jamaicára.

Igazi paradicsomban érezhetik magukat az utasok, mikor kiszállnak az említett szigetek valamelyikén – s bár a szoros beosztás miatt nekünk, éttermi dolgozóknak ritkán van alkalmunk rá, azért előfordul, hogy kapunk néhány órát a karibi szigetvilág felfedezésére. Számomra az egyik legkedvesebb kikötő a holland, illetve francia fennhatóság alá tartozó St. Maarten, melynek déli részén, Philipsburg-ben szoktunk kikötni. Amint kilépek a hajóról rögtön arcon vág a hőség, a szubtrópusi sugarak pedig olyan erővel rontanak rám, hogy napszemüveg híján biztos megvakulnék. A fullasztó, páradús levegőn áthatolva is olyan szinten perzsel a Nap, hogy védőkrémek nélkül bárki seperc alatt leég. A szigetlakók, akik az amerikai turisták fogadására rendezkedtek be, nagyon is tisztában vannak ezzel, és már a kikötőben ott állnak, frissítőket, illetve helyi specialitásukat, a guavaberry rumot és az abból készített koktélokat kínálgatva. Már messziről hallani a vendéglátó egységekből kiszűrődő vidám karibi dallamokat, a színes kavalkádként kígyózó bevásárló út felől. A molóban vámmentes termékeket hirdető butikok sora követi egymást leginkább drága ékszerekkel, márkás órákkal, szemüvegekkel, műszaki cikkekkel, parfümökkel, tarka ruhákkal és egyéb szuvenírekkel csalogatva a turistákat. Persze nemcsak a gazdag utasokat próbálják vásárlásra bírni a helyi lakosok, a szigetre látogató óceánjárók személyzetére is gondolnak. Van ott egy közértszerűség, ahol Európából származó termékeket is árulnak, illetve egy számítógépekkel felszerelt üzlet, ahol kedvezményesen használhatjuk az Internetet. Nagyon meglepődtem, mikor az egyik italos standnál magyar gyártású palackozott ásványvízbe botlottam – állítólag van egy magyar férfi is, aki St. Maarten-on él és üzemeltet éttermet.

Szentkirályi St. Maarten-onSzentkirályi St. Maarten-on  

Ha picit több időm van, elsétálok a vízi-taxi állomásig, ahonnan összesen 6 dollárért át lehet jutni a távolban elterülő homokos partra. Vicces kis járgány ez, egy nyitott kishajót kell elképzelni párnázott padsorokkal, sötétbőrű kapitánnyal, akinek társa a hangszóróból üvöltő karibi zenére rángatózva két dollárért kínálja a sört. A túlparton szintén butikok tömkelege, szállodák és éttermek követik egymást a hosszan elnyúló, napozóágyakkal borított tengerparton. Az óceán felől még szélcsendben is hatalmas hullámok vonulnak az öböl felé, a sziget szélénél irdatlan erővel a homokba csapódva. Miután ilyen körülmények között hagyományos értelemben vett úszásra nincs sok esély, általában csak fekszem a napon egy koktéllal a kezemben, belélegezve a sós víz és a kifőzdék felől érkező fűszeres illatok egyvelegét. Mögöttem csodálatos, zöldbeborult hegyek, előttem a végtelen, azúrszín tenger – St. Maarten valami hihetetlen festői látvánnyal bír.

St.MaartenSt. Maarten

Sajnos időhiány miatt valószínűleg sosem lesz lehetőségem bejárni az egész szigetet és a cég által szervezett túrákon sem tudok részt venni majd, pedig valóban rengeteg érdekességet rejt a hely. Dús növényzetű esőerdők, csipkés korallzátonyok és még több mesés partszakasz várja a látogatókat - túrázni, biciklizni, búvárkodni, kajakozni, kishajós körutazásokra benevezni vagy jetski-t bérelni is lehet St Maarten különböző pontjain. A legtöbben kifejezetten az egyik strandja kapcsán tartják különlegesnek a települést: a Princess Julianna Nemzetközi Repülőtér mellett fekvő Maho Beach miatt. A kikötőből taxival nagyjából 20-30 perc alatt lehet elérni a híres partszakaszt, melyet a leszállópálya extrém közelsége tesz egyedülállóvá. Egy keskeny autósztráda melletti homokos részt kell elképzelni, melynek egyik oldalán a Sunset Grill & Bar elnevezésű teraszos étterem, másik felén pedig hotelek sorakoznak, tulajdonképpen csak az út és egy drótkerítés választja el a repteret a parttól. A homokban napozók hevernek, illetve strandolók ugrálnak a méteres hullámok között, ami közös bennük, hogy mindegyikük az eget pásztázza folyamatosan. Még azok is, akik az étterem asztalai körül ülnek – csak néha kacsintanak félre a fekete táblára, mely a vendéglátóhely bejáratánál hirdeti a repülőgépek le- és felszállási menetrendjét. Mikor eljön a pillanat és valami egyszer csak feltűnik az égen, hirtelen mindenki a telefonjához vagy a kamerájához kap. Tényleg elképesztő, ahogy egy hatalmas utasszállító gép ilyen közelségben, irdatlan robajjal elzúg az emberek feje fölött, iszonyú port és légörvényt kavarva. Tulajdonképpen emiatt keresik fel olyan sokan a Maho Beach-et: mindenáron szeretnék testközelből átélni és lehetőleg meg is örökíteni ezt a valóban extrém pillanatot. Vicces képek készülnek a landolás alatt – tényleg olyan, mintha meg lehetne érinteni az érkező gépmadár testét.

Maho BeachMaho Beach

A Karib-tenger nyugati részének szigetvilága, az északihoz hasonlóan szintén a hajósturizmusra fókuszál. Grand Cayman, Cozumel és Costa Maya ugyanúgy az amerikai vendégek fogadására rendezkedett be, butikok, bárok és éttermek tömkelegével. Meg kell hagyni persze, hogy a mexikói lakosok sokkal erőszakosabban kínálgatják a portékáikat, minden üzlet előtt áll valaki, aki megpróbálja az arra járókat betessékelni. Bár Costa Maya apró mérete és a kikötőben található kikapcsolódási lehetőségek korlátozott száma miatt nem tartozik a hajós személyzet kedvenc állomásai közé, nekem mégis sikerült felejthetetlen élményeket átélnem ott. A móló valóban pici, néhány butikon és a pálmafák árnyékában, a bárok közé épített mesterséges medencén kívül egy étterem minden, amit nyújt, illetve egy parkoló, ahol akár jogosítvány nélkül is bérelhet autót, motort vagy nyitott dzsipet az ember. A kikötő viszont lenyűgöző, soha nem láttam még ilyen ragyogó türkiz zöld vizet, de miután kavicsok és sziklák borítják a partot azon a részen, fürdeni csak a medencében lehet. Aki homokos strandra vágyik, annak el kell kocsikáznia az óvárosba, mely méretét és kinézetét tekintve is nagyjából egy kisebb méretű, szegényes hazai településsel vetekszik. Costa Maya egyik érdekessége, hogy a kikötőtől néhány lépésre van egy delfinekkel teli medence, ahol egy bizonyos összeg befizetése után bárki úszhat a halakkal. Egy alkalommal az átlagosnál korábban, még az utasok előtt sikerült leszállnom a hajóról, így az eredetileg csoportos élmény helyett, teljesen egyedül, csaknem egy egész órát tölthettem új barátommal, Luke-kal együtt a vízben. Még soha életemben nem értem hozzá egyetlen delfinhez sem azelőtt - annyira más, mint ahogy elképzeltem! Egyáltalán nem nyálkás, sőt, inkább bársonyos a tapintásuk, és mintha folyton mosoly ülne az arcukon. Az oktató sokat mesélt a fajról, miközben különféle trükköket végeztetett Luke-kal – a végén pedig, mikor az uszonyába kapaszkodtam és végighúzott a vízen, azt is megtapasztalhattam, micsoda erő rejlik ezekben a csodálatos teremtményekben!

LukeCosta Maya

A másik nagy kaland az állandó időhiány miatt tényleg őrült vállalkozás volt – három társammal együtt egy alkalommal autót béreltünk, hogy megnézhessük a sziget igazi látványosságát, a trópusi erdő mélyén búvó Chacchoben Maya romokat. Körülbelül egy órán keresztül száguldoztunk a csaknem néptelen országúton, mire elértük az addigra már buszokkal megtelt parkolót, ahol egy csomó turista várakozott a csoportos látogatás kezdetére. Mi önállóan vágtunk neki az óriási fákkal, számunkra ismeretlen növényzettel, időnként kisebb-nagyobb tisztásokkal tarkított dzsungelnek, ahol a hatalmas, szürke kövekből épített lépcsős maya piramisok romjai bújnak. Hihetetlen érzés volt ott állni az ősi templomok tövében, némelyiket meg is másztuk, hogy jobban szemügyre vehessük. De nemcsak az épületmaradványok nyűgöztek le, hanem az a rengetegféle trópusi növény, azok a félelmetes méretű fák, melyeknek olyan vastag a törzsük, hogy csak egymásba kapaszkodva tudtuk átölelni őket! Sajnos csak bő félórát tölthettünk az erdőben, ám hogy legyen valami emlékem, vettem magamnak egy kézzel festett kerámiát, mely a helyiek kalendáriumát, azaz az ősi maya naptárt ábrázolja.

Maya PiramisChacchoben ruins

Rengeteget lehetne még mesélni a karibi szigetvilágról, úgy is, hogy csak egy apró szeletét láthattam a munkahelyi kötöttségek miatt. Egy biztos, a kép, melyet oly sokan magunk elé képzelünk, nem csupán illúzió. Ezek a végtelen tenger hullámaiból kiemelkedő, olykor falatnyi szárazfölddarabok soha nem látott természeti kincseket őriznek és tárnak elénk. Egyetlen dolog, ami zavaró lehet: miután a szigetlakók legfőbb megélhetési forrása a turizmus, néha kissé erőszakosnak, tolakodónak tűnhet a stílusuk. A térség valóban más, egzotikus, talán egy picit zárt világ is egyben – azt gondolom, egy hosszabb nyaralást mindenképp megér, de közép-európaiként a nyüzsgő városi léthez szokva egy életet leélni ott biztos, hogy képtelen lennék.

Fotók: